Marcell szavai után nehéz, fojtogató csend telepedett rájuk. Júlia érezte, ahogy összeszorul a gyomra, mégsem akart újabb veszekedést. Tudta, hogy hiába minden érv, ő akkor is bemegy majd a kórházba.
— Hadd feküdjön bent, ott vannak az orvosok meg az ápolók — dohogott a férfi. — Miért kell neked nap mint nap átrohangálni a város másik felére? Egyáltalán gondolsz magadra?
— Nem hagyhatom magára — felelte Júlia halkan.
— Engem meg igen? Én akkor mi vagyok neked? Idegen? Egész nap dolgozom, hazajövök, és se feleség, se vacsora nincs! — csattant fel Marcell.
— Marcell, tényleg csak rövid időre megyek. Leülök mellé egy órára, aztán jövök haza, főzök, rendet rakok — próbálta csillapítani.
— Nem érdekel! Csinálj, amit akarsz! — vágta oda a férfi, majd bevágta maga mögött a szoba ajtaját.
Júlia összeszorította a fogát. Nem akart botrányt. Tudta, hogy úgyis elindul.
Attól kezdve minden este munka után a kórházba ment. Almát, kekszet vitt Erzsébet Szilágyinak, néha joghurtot is. Leült az ágya mellé, és felolvasta neki az újságot, mert a néni szeme már nem bírta az apró betűket. Beszélgettek apróságokról: az időjárásról, a régi szomszédokról, fiatalkori emlékekről.
Egy alkalommal Erzsébet halkan megszólalt:
— Júliám, sokat gondolkodom itt fekve… Olyan gyorsan elrepül az élet. Tegnap még fiatal voltam, udvaroltak, terveztem, ma meg fájó térdekkel fekszem egy kórteremben. Az embernek meg kell becsülnie a boldogságát, és nem szabad elcserélnie jelentéktelen dolgokra. Érted, ugye?
Júlia csak bólintott. A célzás nem jutott el hozzá.
Közben Marcell egyre ritkábban ért haza időben. Hol tárgyalásokra hivatkozott, hol ügyfelekre, máskor céges összejövetelekre. Előfordult, hogy egyáltalán nem ment haza éjszakára, azt mondta, Gyula Töröknél aludt, mert ittak, és nem akart taxira költeni.
Két hét elteltével Erzsébetet kiengedték a kórházból. Az orvos komoran figyelmeztette:
— Nyugalomra van szüksége. Semmi emelés, sok pihenés. Egy hónap múlva kontrollröntgenre visszavárom.
Egy hét sem telt el, amikor megszólalt Júlia telefonja. Mónika Dunai volt a vonalban, a szomszéd.
— Júlia, nagy a baj. A nagynénéd alig eszik, egész nap csak fekszik. Főzök neki levest, de két kanálnál többet nem bír. Nem vinnéd magadhoz egy időre? Félek, hogy történik vele valami…
Júlia még aznap este odarohant. Erzsébet sápadtan, elgyengülve feküdt a kanapén, a régi köntösében. Halvány mosollyal nézett rá.
— Ne aggódj, kislányom. Csak elfogyott az erőm. Az öregség már csak ilyen.
— Erzsébet néni, költözzön hozzám! Gondoskodom magáról, főzök, figyelek mindenre! — fakadt ki Júlia.
— Drágám, nektek is kicsi a lakás, ráadásul bérelt. Hová férnék én oda? Marcell biztos nem örülne…
— Megoldjuk! Van kanapé, csak mondjon igent!
A néni végül bólintott. Júlia összepakolta a holmiját: ruhákat, gyógyszereket, bekeretezett fényképeket, majd taxit hívott.
Otthon Marcell az ajtóban állt, az arca eltorzult a dühtől.
— Megőrültél?! Mit művelsz? Idecipelted ezt az öregasszonyt! Hol fogok én aludni?!
— Marcell, beteg, nincs hová mennie — válaszolta Júlia fáradtan.
— És nekem most tűrnöm kell?! Horkol, gyógyszerszag van mindenhol! Ez most kórház lett vagy mi?!
Erzsébet ránézett, de nem szólt semmit. Csendben bement a szobába, lefeküdt a kanapéra, és a fal felé fordult.
Két nappal később Marcell közölte, hogy inkább Gyulánál alszik.
— Aludni akarok végre rendesen. Ezzel az öreggel lehetetlen! — morogta.
Júlia nem vitatkozott. Belül már tudta, hogy valami végérvényesen eltört, csak még nem volt ereje kimondani.
Három hét telt el. Júlia főzött, mosott, gyógyszert váltott ki. Erzsébet alig kelt fel, néha megszorította Júlia kezét.
— Köszönöm, lelkem. Nem tudom, mi lett volna velem nélküled. Te voltál az egyetlen, aki nem hagyott magamra.
— Ne mondjon ilyet. Maga nekem olyan, mint egy anya. Emlékszik, tizenöt éves voltam, amikor anyu meghalt…
— Emlékszem. Jó asszony volt, kár, hogy ilyen korán elment — suttogta Erzsébet.
Egy reggel Júlia reggelivel a kezében lépett be a szobába, és azonnal megérezte. Erzsébet békésen feküdt, halvány mosollyal az arcán. Már nem lélegzett, álmában ment el.
Júlia zokogva borult a hideg kezekre.
Marcell megjelent a temetésen, hátul állt, a telefonját nézte. Amikor a koporsót leengedték, odahajolt Júliához.
— Na, most már végre normálisan élhetünk? Kórházak és öregek nélkül? — kérdezte közömbösen.
Júlia ránézett, és csak ürességet, hideg közönyt látott a szemében.
Eltelt egy hét. Júlia gépiesen járt dolgozni, majd haza, mintha ködben létezne. Marcell úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna.
Egy nap azonban felhívta egy közjegyző.
— Júlia Lengyel? Erzsébet Szilágyi önre hagyta a lakását. Fáradjon be az iratokért, és hozza magával a halotti anyakönyvi kivonatot is.
Júlia alig hitte el.
Otthon Marcell várta, már tudott mindenről. Dóra Fehér elszólta magát Júlia döbbent telefonhívása után.
— Akkor figyelj — kezdte Marcell tárgyilagosan. — Eladjuk a lakást. Már beszéltem egy ingatlanossal, Gyula ismeri. Kb. hárommillió forintot kapunk érte. Elég lesz egy új építésű háromszobásra!
— Nem akarom eladni. Ez Erzsébet néni emléke — mondta Júlia halkan.
— Ugyan már! Ez pénz, igazi pénz! Gondolj bele, mennyit fizetünk albérletre! Harmincezer havonta! Itt egy kész lakás!
— De a város szélén van… messze a munkahelyemtől…
— Eladjuk, és veszünk jobbat a központban! Vagy felveszünk hitelt, ez meg megy önerőnek! Komolyan, ennyire nem érted?
Júlia ökölbe szorította a kezét. Ordítani szeretett volna, de lenyelte a szavakat, és végül csak annyit mondott, hogy időre van szüksége, mert át akarja gondolni a döntést.