– Mit akarsz tulajdonképpen? – préselte ki végül magából Balázs Molnár, rekedten.
– Válást – felelte Júlia Vincze minden kerülő nélkül. – És azt a pénzt, ami jár. Másfél millió forintot. Eladhatjátok az autót, amit mellesleg együtt választottunk ki. Vagy kérhetsz kölcsönt az anyádtól. Nekem mindegy. Harminc napod van előteremteni az összeget. Utána bíróságra megyek.
Felállt, a teáscsészéhez hozzá sem nyúlt. Az ital lassan kihűlt az asztalon.
– Ja, és még valami – fordult vissza már az ajtóból. – A pincében tárolt holmijaimat kérem vissza. Holnap délelőtt tízkor jövök rakodókkal. Ha akár egy könyvem is megsérül, erkölcsi kártérítést is kérek a keresetben.
Nem várt válaszra. Kilépett a kávézóból, és egyszer sem nézett hátra.
Egy hónappal később a válást hivatalosan is kimondták. Balázs – az anyai nyomás alatt – előbb alkudozott, aztán fenyegetőzött, végül sírva próbálta visszafordítani a dolgokat. Júlia azonban hajthatatlan maradt. A teljes összeg nem lett meg, de az egyezség keretében egymillió-kétszázezer forintot kapott. Ez így is tisztességes lezárás volt.
A pénzből előleget fizetett egy új építésű házban lévő garzonra. Apró, világos lakás volt, hatalmas ablakkal, amely egy park zöldjére nézett. Nem volt benne anyós, nem volt benne papucsférj, és nem voltak idegen szabályok.
A költözés napján könyveit rendezgette az új polcokon, amikor megszólalt a csengő. Az ajtóban egy idős hölgy állt, barátságos tekintettel.
– Jó napot! Mária Török vagyok, a szomszédból. Gondoltam, hozok egy pitét. Lakásavatóra.
Júlia mosolyogva vette át az illatos süteményt.
– Nagyon kedves, köszönöm. Fáradjon be, épp most tettem fel a vizet teának.
Teáztak és beszélgettek. Mária kiderült, hogy nyugdíjas tanárnő, közvetlen és derűs természet. Mesélt a házról, a lakókról, és arról is, hogy csütörtök esténként a parkban fúvószenekar játszik.
– Egyedül költözött? – kérdezte óvatosan.
– Igen – bólintott Júlia. – Nemrég váltam el.
– Akkor sajnáljam… vagy inkább gratuláljak? – tűnődött a szomszéd.
Júlia elmosolyodott.
– Talán inkább gratuláljon. Jó döntés volt.
Este, amikor a vendég már elment, a dobozok kiürültek, Júlia leült a kanapéra. Arra a régi darabra, amit az első fizetéséből vett, és amit az anyósa ki akart dobatni, mert „nem elég modern”. Az ablakon át a város fényeit nézte, és azon gondolkodott, mennyire különös az élet.
Három évig próbált beilleszkedni egy idegen családba. Három évig tűrt, alkalmazkodott, reménykedett. Aztán egyetlen hét alatt minden összeomlott. Vagy inkább felszabadult?
Eszébe jutott a mondat: „Egyedül maradsz. Kinek kellesz majd így?”
Elmosolyodott. Saját magának igenis kellett. És ez elég volt.
A telefon pittyent. Üzenet Balázstól: „Júlia, anya rosszul van. A stressztől. Miattad. Remélem, szégyelled magad.”
Elolvasta, vállat vont, és letiltotta a számot. Aztán az anyósét is. Töltött magának egy pohár bort, és elindította a kedvenc filmjét.
Odakint eleredt az eső. A cseppek az üvegen kopogtak, mintha tapsoltak volna. Júlia felemelte a poharat, és a sötét ablakban visszanéző arcára mosolygott.
– Az új életemre – mondta félhangosan. – És arra, hogy többé senki nem turkálhat a dolgaim között.
Belekortyolt a borba. Fanyar volt és édes egyszerre. Pont, mint a szabadság.