A találkozót abban a kávézóban beszélték meg, amely pár perc sétára volt attól a bizonyos lakástól.
Júlia Vincze érkezett előbb. Leült az ablak mellé, teát rendelt, és türelmesen figyelte az ajtót. Balázs Molnár csak negyedóra múlva tűnt fel, és ahogy sejthető volt, szorosan a nyomában haladt Ágnes Oláh is. Az anyós megjelenése inkább emlékeztetett egy csatatérre készülő parancsnokra: kihúzott háttal, szinte összeszorított ajkakkal, tekintetében fölényes megvetéssel.
– Örülök, hogy végre beláttad, mi a helyes, Júliácska – kezdte Ágnes már azelőtt, hogy helyet foglalt volna. – Balázs beadta a válókeresetet. Neked csak alá kell írnod a beleegyezést. Itt vannak a papírok is, amelyekben lemondasz a lakással kapcsolatos igényeidről. Ha szignózol, békében elválunk.
Júlia Balázsra nézett. A férfi a menüt bámulta, mintha az étlap hirtelen rendkívül izgalmassá vált volna számára, és gondosan kerülte a pillantását.
– Balázs – szólította meg halkan. – Te nem mondasz semmit? Vagy egész életedben anyád fog helyetted beszélni?
Balázs arca megfeszült, de továbbra is hallgatott.
– Ne légy tiszteletlen – vágott közbe az anyja. – A fiam ennél jobbat érdemel. Olyan nőt, aki törődik vele, nem pedig állandóan úton van. Aki gyereket szül, főz, rendet tart. Te meg mi vagy? Egy gyökértelen karrierista.
– Gyökértelen? – Júlia elmosolyodott, de a mosoly hideg volt. – Az én életem rendben van, Ágnes. Van diplomám, munkám és önbecsülésem. A te fiadnak viszont, úgy tűnik, még saját véleménye sincs.
– Ezt hogy mered…! – Ágnes felpattant volna, de Júlia hangja megállította.
– Üljön le. Még nem fejeztem be.
A határozottság váratlanul érte az anyóst, aki félúton dermedten maradt.
– Semmilyen lemondó nyilatkozatot nem írok alá – folytatta Júlia, miközben a táskájából egy vastag mappát vett elő. – Itt vannak a bankszámlakivonatok. Három év alatt összesen egymillió négyszázezer forintot fizettem be a jelzálog törlesztésére. Ezek pedig a felújítás számlái, további háromszázezer forintról. És itt egy jogi állásfoglalás arról, hogy a zárak lecserélése a tudtom és beleegyezésem nélkül jogsértő.
A dokumentumokat szétterítette az asztalon, mint egy gondosan megjátszott kártyapartiban.
– Ha huszonnégy órán belül nem kapom vissza a bejutást a lakásba, feljelentést teszek. Ha a váláskor nem térítik meg a befektetett összegeimet, perre megyek. És meg fogom nyerni.
Balázs elsápadt. Először nézett igazán Júliára, és a szemében valami félelemhez hasonló villant fel.
– Júlia, várj… – hebegte. – Talán még megegyezhetünk. Anyu túlzásba esett, mindannyian…
– Nem – szakította félbe nyugodtan. – Három éve kellett volna megegyezni. Amikor anyád először átrendezte a bútoromat. Amikor kidobta a növényeimet, mert „porosak”. Amikor átkutatta a fiókjaimat és elolvasta a leveleimet. Te akkor hallgattál. Etted a levesét, bólogattál. Most már késő.
Ágnes arca vörösbe váltott.
– Semmit sem tudsz bizonyítani – sziszegte. – A lakás Balázsé, az én anyámtól örökölte. Ő az egyetlen örökös.
– Az örökség valóban szép dolog – bólintott Júlia. – A törvény viszont kimondja, hogy a házasság alatt végrehajtott értéknövelő beruházások megoszlanak. Én pedig bőven beruháztam. Vannak tanúim, számláim, fotóim. Ha pert akarnak, állok elébe.
Súlyos csend telepedett az asztalra. A pincérnő, aki rendelést akart felvenni, megérezte a feszültséget, és szó nélkül visszahúzódott. Balázs torka megmozdult, mintha mondani akarna valamit, de a szavak egyelőre benne rekedtek.