Renáta Kertész már az ötödik alkalommal próbált elérni. Láttam, ahogy a telefonom kijelzője újra felvillan az asztalon, mégsem nyúltam érte. Odakint, a kapunál, egy második autó gördült be a hóba. Hangfoszlányok szűrődtek be: beszéd, ajtók csapódása, tanácstalan moraj.
A lányom a kandalló mellett kuporgott, takaróba burkolózva, és egy magazint lapozgatott.
– Anya, apa mikor ér ide? – kérdezte fel sem nézve.
– Hamarosan – feleltem, majd kortyoltam egyet a gőzölgő kakaóból.
Háromórányi útra voltunk az otthonunktól. Egy meleg, fából épült kis házban a hegyek között, ahol fenyő és füst illata keveredett. Közben a külvárosi házunknál épp huszonkét éhes rokon gyűlt össze, mind engem vártak, hogy a tűzhely mögé álljak.
A telefon ismét megszólalt. Kikapcsoltam, és elmosolyodtam.
Egy évvel korábban még egészen másképp alakult minden. Akkoriban nem tudtam nemet mondani.
Balázzsal tizenkét évig éltünk egy szűk kollégiumi lakásban, mígnem megörököltem a nagyapám házát. Egy kertvárosi otthon volt, cserépkályhával és tágas nappalival. Márciusban költöztünk be. Balázs szinte ragyogott az örömtől, a lányunknak pedig először lett saját szobája.
Áprilisban azonban megszólalt a telefonom: Renáta Kertész hívott. Előtte évente egyszer jelentkezett, akkor is legfeljebb egy üzenettel. Most viszont mézes-mázos, aggódó hangon beszélt.
– Balázskám, hogy vagytok? Szilveszterkor össze kellene jönnie az egész családnak, most már meg is van hozzá a helyetek…
Balázs sosem volt képes ellentmondani az anyjának. Ez sosem változott.
December huszonkettedikén Renáta személyesen is megérkezett ellenőrizni a terepet.
Épp a függönyöket akasztottam fel, amikor meghallottam a hangját az előszobából.
– Balázs, a családi tanács döntött: nálatok ünneplünk. Olyan huszonkét főre számolj.
Belépett a nappaliba, végighúzta a kezét a kanapé támláján.
– Júlia cukrászként dolgozik, neki egy ekkora asztalt megteríteni igazán semmiség, nemde?
A létrán álltam, kezemben a karnissal. Legszívesebben elmondtam volna, hogy napi tizenkét órát dolgozom, és az alapanyagok ára elviszi a fizetésem felét. De a szavak bennrekedtek.
– Majd elszámolunk később – tette hozzá az anyósom, és Balázs felé fordult. – Ugye érted, mennyire fontos, hogy a család együtt legyen?