Ágnes Oláh folytatta a mondandóját azzal a jellegzetesen mézes, ám hideg tónussal, amely mögött mindig érezni lehetett a számítást. – Ne csinálj jelenetet, Júliácska. A holmijaidat gondosan dobozokba tettem, mindet levittem a pincébe. Semmi sem tűnt el, nincs okod aggódni. Ami a pénzt illeti… nos, azt idővel visszakapod. Apránként. Majd amikor Balázs végre rendbe jön.
– Miféle „rendbe jön”? – Júlia mellkasában jeges indulat csapott fel. – Hiszen a ti cégeteknél dolgozik, fizetést kap. Milyen lábra kellene még állnia?
– Ne beszélj így velem – vágott vissza az anyós, és a hangja egy pillanat alatt fémessé vált. – Három évig laktál az én néhai anyám lakásában. Azt hitted, ingyen? Tekintsd ezt bérleti díjnak. Így kvittek vagyunk.
A vonal megszakadt.
Júlia még jó tíz percig ült a lépcsőn. A szomszédok elhaladtak mellette, köszöntek, néhányan kíváncsian visszanéztek, de ő nem reagált. Gondolkodott.
Három évvel korábban ment hozzá Balázshoz, abban a hitben, hogy egy megbízható, kiegyensúlyozott férfit talált. Nem volt nagy romantikus alkat, nem ígért csillagokat, viszont korrektnek tűnt. Biztonságot sugárzott. Egyetlen árnyék vetült a képre: az anyja. Egy uralkodó természetű nő, aki a fiát saját tulajdonának tekintette.
Ágnes Oláh rendszeresen, előzetes bejelentés nélkül jelent meg a lakásban. Átrendezte a bútorokat, kritizálta Júlia főztjét, kioktatta, hogyan kell „helyesen” inget vasalni. Júlia tűrt. Mosolygott. Abban bízott, hogy idővel az anyós elfogadja majd családtagként.
De az elfogadás sosem volt tervben. Az asszony kivárt. Három éven át szőtte a hálóját, lassan, cseppenként mérgezve Balázs gondolatait. És amikor Júlia egy üzleti út miatt távol volt, a pók végre lecsapott.
Júlia felállt, leporolta a kabátját, majd elővette a telefonját, és tárcsázta a barátnőjét.
– Nikolett, szia. Aludhatnék nálad ma éjjel? Majd mindent elmesélek személyesen.
A következő három nap Júlia számára kész hadművelet volt. Ügyvédet fogadott, összegyűjtötte az összes lakással kapcsolatos iratot, előkereste az elmúlt három év banki kivonatait. Kiderítette, hogy a törvény szerint az anyósnak nem volt joga zárat cserélni minden tulajdonos beleegyezése nélkül. Márpedig a házassági anyakönyvi kivonat és a jelzálogszerződés alapján ő maga is tulajdonosnak számított.
Az ügyvéd egy tapasztalt, fáradt tekintetű férfi volt, aki láthatóan nem először találkozott hasonló üggyel.
– Klasszikus történet – jegyezte meg száraz mosollyal, miközben átlapozta a papírokat. – Anyuka meg akarja menteni a fiát a „nem megfelelő” feleségtől. Századszor látom. Csakhogy most túllőtt a célon. A zárak lecserélése az ön beleegyezése nélkül gyakorlatilag jogellenes önbíráskodás. Feljelentést is tehetünk.
– És mi lesz a lakással? – kérdezte Júlia.
– A lakás házasság alatt került közös használatba. Nem számít, hogy Balázs örökölte. Ön fizette a hitelt, a felújítást. Megvannak a bizonylatok?
– Egytől egyig.
– Akkor válás esetén jelentős kártalanítás jár önnek.
Júlia bólintott. A válás szó már nem hangzott fenyegetően. Inkább felszabadítónak tűnt.
A negyedik napon felhívta Balázst.
– Találkoznunk kell. Beszélnünk kell.
A férfi kelletlenül egyezett bele, nyilván az anyja iránymutatására, aki minden bizonnyal ellenőrzés alatt akarta tartani a „pénzügyek rendezését”. Abban maradtak, hogy egy közeli kávézóban találkoznak, nem messze attól a bizonyos lakástól.