Júlia Vincze a saját lakásuk ajtaja előtt állt, ujjai görcsösen szorították a kulcsot, amely makacsul nem akart elfordulni a zárban. Épp csak hazatért Keszthelyről, ahol egy teljes hetet húzott le kiküldetésen, és minden porcikája egy forró zuhanyra meg egy puha ágyra vágyott. Ehelyett az ajtó néma maradt, mintha nem is ismerné őt.
Újra próbálkozott. A kulcs becsúszott, de a szerkezet nem kattant, nem engedett. Olyan érzése támadt, mintha odabent kicseréltek volna mindent, és ez már nem az a zár lenne, amit ő ismert.
– Mi ez az egész? – morogta maga elé, miközben előhalászta a telefonját.
A férje nem vette fel. Háromszor tárcsázta Balázs Molnárt, és mindhárom alkalommal csak üres kicsengés felelt. Végül üzenetet írt: „Az ajtó előtt állok. A zár nem nyílik. Itthon vagy?”
Egy perc sem telt el, amikor érkezett válasz. Csakhogy nem Balázstól.
„Szép estét, Júliácska! Ágnes Oláh vagyok. Balázs most elfoglalt, nálam van. Amíg távol voltál, kicseréltettem a lakás zárjait, a régi kulcsok már nem jók. Ha szeretnéd elvinni a holmidat, szólj előre, megbeszéljük az időpontot.”
Júlia kétszer, majd harmadszor is végigolvasta a sorokat. A betűk összefolytak a szeme előtt, de a jelentésük könyörtelenül világos maradt. Az anyósa lecserélte a zárat. Abban a lakásban, amelynek a hitelét félig ő fizette. Ott, ahol az ő kanapéja állt, az ő könyvespolca, és ahol a hűtőben az ő bevásárlása sorakozott.
Lassan leült a lépcsőház egyik fokára, és észre sem vette, mennyire áthűlt alatta a beton. Egyetlen gondolat járt körbe-körbe a fejében: ez biztos tévedés. Valami félreértés. Balázs mindjárt hívni fog, és megmagyarázza.
Öt perc múlva megszólalt a telefon.
– Szia, Júlia – Balázs hangja szokatlanul hivatalos volt, mintha egy munkahelyi egyeztetésbe csöppent volna. – Megérkeztél?
– A lakás ajtaja előtt állok – válaszolta. – Az anyád azt írta, lecserélte a zárat. Ez valami rossz vicc?
– Nem az – tartott egy kis szünetet. – Amíg nem voltál itthon, anya és én sokat beszélgettünk. Arra jutottunk, hogy ez így mindenkinek jobb lesz.
– Micsoda, hogy „így”? – Júlia érezte, ahogy megremeg a hangja, de minden erejével próbálta egyben tartani. – Kinek jobb, és miért?
– Ez a lakás a nagymamámtól maradt rám – felelte Balázs. – Anya szerint a családban kell maradnia. Te pedig… hát érted. Gyereket sem tervezünk. Mi értelme így?
– Minek nincs értelme? – kérdezte, bár legbelül már sejtette a választ.
– A házasságunknak – sóhajtott fel Balázs, és ebben a sóhajban ott volt valaki megkönnyebbülése, aki végre letette a terhét. – Anya régóta mondja, hogy nem hozzám való vagy. Túl önálló, túl karrierista. Még a borscs sem sikerül mindig. Három évig próbáltam, Júlia. Elég volt.
A nő némán bámulta a kijelzőt, ahol Balázs mosolygós arcképe nézett vissza rá. Tavaly készült, amikor az Őrségben kirándultak. Akkor valóban boldognak tűnt.
– Balázs – szólalt meg végül, hangja sima és hideg lett, mint egy befagyott tó felszíne. – Másfél millió forintot tettem ebbe a lakásba. Mindenről megvan a papírom. Nem teheted meg, hogy egyszerűen az utcára raksz.
– Anya mindent átgondolt – mondta Balázs, és a háttérben már hallatszott Ágnes Oláh hangja, mielőtt a férfi átadta volna neki a telefont. – Júliácska, drágám – szólalt meg az asszony mézes, nyugodt hangon, mintha csak egy régi családi beszélgetést kezdene, és ezzel a mondattal egy új, még fájdalmasabb fejezet küszöbére sodorta őt.