…hiszen gipszben lévő lábbal mégis hogyan utazhatna vonaton?
– Fogadj fel egy segítőt – javasolta Erzsébet Rácz, az anyja nővére. – Tudom, nem olcsó mulatság, én is szívesen besegítenék, de te is tudod, reggeltől estig dolgozom.
Csilla végül hallgatott rá. Néhány telefon után talált egy megbízhatónak tűnő gondozónőt, akivel megegyezett: naponta egyszer benéz, bevásárol, segít a házimunkában, és ott van, ha szükség adódik.
– Ugyan, elboldogulok én egyedül is – nyugtatta az anyja. – Csak vegyél nekem mankót, a többit megoldom.
A mankó természetesen meg lett vásárolva. Csilla kivárta, míg az édesanyját hazaengedik a kórházból, az első napokban mellette maradt, csak utána indult vissza. Nem is ártott sietnie: a gyerekek eleinte lelkesen fogadták az „egyedül otthon” gondolatát, ám pár nap elteltével teljesen szétestek. Így utólag már maga sem értette, hogyan jutott eszébe nélkülük nyaralni.
A visszaútra alsó ágyas jegyet sikerült szereznie. Tudta, hogy a volt férjének és annak családjának semmi keresnivalója nincs ezen az útvonalon – biztosan továbbutaztak –, mégis összeszorult a gyomra, amikor felszálláskor körbenézett. Végül két, az anyjához hasonló korú nő ült mellé, akikkel hamar szóba elegyedett, és a félelme lassan elpárolgott.
Ismeretlen számot általában nem szokott felvenni, de most bármi történhetett: a gyerekekkel is baj lehetett, vagy akár a kórházból is hívhatták. Ezért mégis fogadta a hívást.
– Jó napot, Csilla – szólalt meg egy idegen férfihang. – Norbert Fülöp vagyok. Emlékszik, a vonaton helyet cseréltünk?
– Igen… emlékszem – felelte meglepetten. – De honnan van meg a számom?
– A volt férjétől kértem el. Látnia kellett volna az arcát! A kedves párja meg majd szétpukkadt az irigységtől. Bevallom, kicsit kiszíneztem előttük, mennyire fontos ember vagyok, de azért nem vagyok reménytelen eset: özvegy vagyok, gyerekem nincs, váltásban dolgozom, és van egy tacskóm. Most épp munkára mentem, két hónap múlva jövök haza. Azért hívtam, mert szeretném elvinni egy randira. Sokáig hezitáltam: maga fiatalabb, én meg nem vagyok főnyeremény. Mit szól hozzá?
Olyan hangerővel beszélt, hogy a szomszédasszonyok egy szót sem mulasztottak el, és lelkesen bólogattak – Csilla már korábban elmesélte nekik a történetet.
– Rendben – mondta végül. – Benne vagyok.
A két nő majdnem tapsolt. Csilla arca lángolt, de belül mosolygott. Talán tényleg nem érdemes kategorikusan kijelenteni, hogy valami soha nem történhet meg.