Az új helye az alsó fekhelyen volt. Csilla nem is ellenőrizte előre: miért egyezett bele egy idegen férfi a cserébe? Felmerült benne, hogy Dezső Váradi talán pénzt kínált neki, de ez sehogy sem illett hozzá. Nem volt rá jellemző az ilyesmi.
– Jó napot… – szólalt meg Csilla kissé bizonytalanul. – Azt mondták, beleegyezett a helycserébe…
– Igen, már összepakoltam – felelte a férfi nyugodtan. – A jegyvizsgálókkal is egyeztettem, minden rendben van.
– Biztos benne, hogy… – kezdte Csilla, ám a férfi egy legyintéssel félbeszakította.
– Tudja, az olyan alakokat, mint az exférje, néha helyre kell tenni. Járkál és panaszkodik mindenkinek, hogy zaklatják, hogy nem hagyják békén… Ugyan már. Kinek kell egy ilyen nyámnyila? Foglalja csak el nyugodtan a helyet, kedves, én majd gondoskodom róla, hogy ne unatkozzon.
Csilla két nap után először elmosolyodott. Léteznek még ilyen férfiak? Akik szó nélkül segítenek, és kiállnak egy idegen nőért? Látszott rajta, hogy egy másik korosztályból való: teljesen ősz volt, az arca pedig megnyugtató komolyságot sugárzott.
Az út édesanyjához meglepően kényelmesen telt. A gyerekek folyamatosan jelentkeztek: videókat küldtek, hangüzeneteket hagytak. A szomszéd is beszámolt mindenről: az anyját kórházba vitték, és műtétre készítették elő. Kristóf Kozma is írt, hogy rendben megérkezett, minden jól alakult vele. Csilla nem válaszolt. Túl mélyen érintette a csalódás.
Ahogy közeledett az érkezés, azon töprengett, miként hálálhatná meg a férfi kedvességét. Pénzt mégsem kínálhat neki. Megszólítani Dezső és Henrietta Fehér jelenlétében pedig végképp nem akarta. Nem volt hálátlan típus, de most kénytelen volt elengedni a dolgot.
Végül az orvosok úgy döntöttek, megoperálják az édesanyját. Csilla megköszönte a szomszéd segítségét: pénzt nem fogadott el, így vett neki egy doboz drága csokoládét és egy hatalmas csomag minőségi kávét.
– Ugyan már, ember vagyok én is – legyintett Erzsébet Rácz. – Segíteni kell egymáson. És te hogy vagy? Nem mentél még újra férjhez?
– Két gyerekkel? Ugyan már, Erzsébet néni – sóhajtott Csilla. – Elég volt nekem az a házasság. Megismerkedtem ugyan valakivel, de…
Elmesélte, mi történt. A szomszéd együttérzően hümmögött, majd végül csak annyit mondott:
– Ne mondd soha, hogy soha. Még az is lehet, hogy kibékültök.
Visszautazásra Csilla nem vett jegyet, nem tudta, mennyi időre lesz szükség. Jól tette: a műtét sikerült, az édesanyja még bent feküdt a kórházban, de hamarosan hazaengedték. Csakhogy hogyan boldogul majd egyedül, gipszben lévő lábbal? Csilla hiába törte a fejét, nem talált megoldást. Magával vitte volna, de az utazás ebben az állapotban szóba sem jöhetett.