— Egyszer találkoztunk. Az utcán. Ennyi. A nevemen kívül semmi nem maradt meg — zárta rövidre Nóra, érezhető éllel a hangjában.
— De hát hogy lehet ez?! — tapadt tovább Viktória, mintha nem akarná elfogadni a választ.
— Pont így. Mondd inkább, miért jöttetek ide? — fordult Nóra hirtelen az anyjához.
— Miért? Hát hogy melletted legyünk! — felelte az asszony váratlanul szelíden, sőt még meg is próbálta átölelni.
— Miben is? — Nóra finoman, de határozottan kibújt az érintés alól.
— Hiszen a nagymamád…
— A nagyi másfél hónapja meghalt. Most jutott eszetekbe támogatni? — mosolya keserű volt, szinte gúnyos.
— Ne legyél már ilyen kekeckedő, húgocskám — huppant bele a fotelbe Boglárka Balogh.
— Húgocskám? — Nóra felnevetett. — Ezen azért lehetne vitatkozni.
Az anyja értetlenül nézett rá, majd csóválta a fejét.
— Ne vitázz. Úgyis tudod, miért vagyunk itt. A mama hagyatékot hagyott maga után. Neked le kell mondanod róla Boglárka javára — jelentette ki minden bevezetés nélkül.
— Le kell mondanom? Mégis miért?
— Neked van férjed, majd megteremtitek magatoknak, amire szükségetek van. Boglárkának semmije sincs, neki nagyobb szüksége van rá — érvelt az anya.
— Szóval a lakást adjam át neki?
— Igen.
— És ők? — intett Nóra a vendégek felé. — Ők miért vannak itt?
— Őket is illik megjutalmazni. A bankszámlán lévő pénzt nekik adnánk.
— Ez igazán érdekes. Milyen alapon?
— Hálából.
— Hálából miért?! Azért, mert soha nem kerestetek, kerültetek, mintha nem is léteznék? Boglárkát hívtátok vendégségbe, engem soha. Neki küldtetek ajándékot ünnepeken, nekem még egy tábla csoki sem jutott… Ez nem volt sok?
— Nóra! Hálátlan vagy, rosszindulatú és irigy, pont mint az anyád — sziszegte dühösen Andrea Bíró.
— Komolyan? Még mindig bosszút álltok rajta? — Nóra felnevetett, de a nevetésében nem volt vidámság.
A nagymama levele mindent felforgatott Nóra életében. Kiderült belőle, hogy az apjába — a fiatal, jóképű férfiba — egy Irén Puskás nevű nő volt szerelmes. Őt tartotta Nóra egész gyerekkorában az anyjának. Az apa szíve azonban Irén nővéréhez, Anna Halászhoz húzott. Ők összeházasodtak, megszületett Nóra. Irén ezt soha nem tudta feldolgozni, és egy évvel később, dühből és féltékenységből, egy futó kapcsolatból világra hozta Boglárkát.
„Anna beteg volt. Nagyon beteg — írta a nagymama. — Hároméves voltál, amikor árván maradtál. Irén azonnal rád tapadt apádra, mint egy pióca. Az ő rokonsága soha nem fogadta el a férfit. Egyesek Annát okolták a haláláért, mások Irént, amiért férjhez ment egy gyerekes emberhez. Én soha nem tettem különbséget közted és Boglárka között, de Irén családja téged nem akart.”
Amikor az apa is meghalt, Irén felajánlotta, hogy magához veszi Nórát — vagy hogy pénzt kér a nevelésére. A nagymama minden hónapban küldött. Később Irén közölte, hogy eladja a lakást, és Nóra semmit sem kap belőle. „Ezért döntöttem úgy, hogy mindent rád hagyok. Boglárkáról az anyja gondoskodni fog, ebben biztos vagyok.”
A levél hosszasan mesélt még Anna természetéről, arról, hogyan akarták a rokonok állami gondozásba adni a kislányt, hogyan vádolták az apát, és hogyan rótták fel a nagymamának, hogy rosszul nevelte a fiát.
„Úgy érzem, eljön majd a nap, amikor mindannyian, mint a varjak, rád rontanak. Mindent elmondtam Levente Erdélyinek. Ő meg fog védeni. Jó fiú” — ezekkel a sorokkal zárult a levél.
— Miért tárva-nyitva az ajtó? — lépett be Levente Erdélyi az előszobába, és mintha a levegő is megfagyott volna körülötte.
— Megjöttek a rokonaim — felelte Nóra fáradtan.
— Melyik rokonaid?
— Akiket életemben nem láttam.
— Vagyis nem is ismered őket? Biztos, hogy nem csalók? — Levente összehúzott szemmel mérte végig a társaságot.
— Ki tudja… — vont vállat Nóra.
— Mit akarnak?
— Azt, hogy mondjak le az örökségről. Úgy, hogy semmi közük hozzá.
— Akkor ez egyértelmű. Hívjam a rendőrséget? — kacsintott Levente az anyósára.
— Nem kell, mi megyünk — szedték össze magukat sietve a rokonok.
— Jó utat! — kiáltott utánuk Levente, majd becsapta az ajtót.
Nóra zokogott. Ettől a beszélgetéstől félt a legjobban. Fájt neki, hogy azok, akik akár közel is állhattak volna hozzá, nemcsak elfordultak tőle, hanem meg is próbálták kifosztani.
Levente gyengéden simogatta a haját, és csendben örült, hogy mellette lehetett, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, és megvédhette a saját Hüvelyk Pannáját.
A nagymama lakását Nóra eladta, a nyaralót szintén. Az összegből Leventével közösen egy tágas otthont vásároltak nem messze az anyóstól és az apósától. Ők őszintén örültek: Nóra már régen családtag volt számukra.
Most már van anyja és apja — így nevezi Levente szüleit. És hamarosan bővül a családjuk is. Nóra boldog, mert tudja: a gyermekeinek szerető, igazi nagyszüleik lesznek.