Nóra Fülöp a videóhívás során valóságos idegenvezetést tartott: előbb körbemutatta a szobát, aztán a közös blokkot, végül az egész emeletet a kollégiumban. Lelkesedése átragadt a képernyőn túlra is.
— Jaj, kincsem, de szép minden! — ámuldozott Erzsébet Halász. — A bútorok is olyan újak, látszik, hogy jó minőségűek. És tényleg van zuhanyzó négy szobára? Ez aztán a kényelem!
— Igen, nagyi! — nevetett Nóra. — Majd később az előadótermeket is megmutatom, felveszem videóra és elküldöm!
— Úgy is legyen, drágám! — mosolygott Erzsébet, arcán apró ráncok rajzolódtak ki, amitől Nóra szíve összeszorult a szeretettől. Legszívesebben azonnal megölelte volna. — És ne felejts el írni nekem, levelet várok ám!
Nóra írt is. Nem is akárhogyan. Minden sort alaposan átgondolt, gyöngybetűkkel formálta a mondatokat, a margókra virágokat, kis rajzokat kanyarított. Ezekből a levelekből tudta meg Erzsébet elsőként azt is, hogy az unokája életében megjelent egy bizonyos Levente Erdélyi — egy nagydarab, mackós fiatalember.
Levente valóban tekintélyt parancsoló jelenség volt: széles vállak, rövidre nyírt haj, ravasz tekintet, és olyan külső, amitől az ember első pillantásra inkább kerülni kezdte volna. Egy évfolyammal Nóra felett tanult.
— Szia, te vagy Nóra, ugye? — szólította meg egy nap váratlanul.
— I-igen… én — hebegte a lány, miközben észrevette, hogy még a válláig sem ér fel.
— Azt mondták, szükséged van egy kis segítségre.
— Igen, másik szobába költözöm — mosolygott rá Nóra. Akkor már sejtette, mit értett a barátnője azon, hogy „küldök majd egy erős, rendes srácot”.
— A cuccaid már dobozokban vannak?
— Igen, minden össze van pakolva — felelte újabb mosollyal.
— Akkor indulhatunk… Hüvelyk Panna — vigyorgott Levente.
A látszat azonban megtévesztő volt. Levente nemhogy nem volt durva, hanem kifejezetten művelt, udvarias fiú benyomását keltette. Ráadásul elképesztő ereje volt: a dobozokat úgy kapta fel, mintha tollpihék lettek volna. Az utolsó fordulónál pedig egyszerűen felvette Nórát is, a karjába kapta a dobozzal együtt, mélyen a szemébe nézett, és komolyan megszólalt:
— Mit szólnál hozzá, ha minden nap így vinnélek?
— Minden nap? — kérdezett vissza Nóra értetlenül.
— Igen. Életem végéig.
— Ez most… lánykérés?
— Miért ne lenne az?
— De hát nem mehetek férjhez… elvesztettem az irataimat!
— Apróság. Pótolod, és beadjuk a papírokat. A nevedet pedig megtarthatod, ha szeretnéd.
Nóra csak nézte ezt az óriást, próbálta eldönteni, tréfálkozik-e vagy halálosan komoly. Végül nevetésben tört ki.
Másnap Levente egy hatalmas tükröt cipelt fel — szerinte pont az hiányzott a szobából. Egy nappal később egy díszes vázát és egy óriási csokrot hozott. Aztán jöttek a séták, a moziestek, a hosszú beszélgetések.
— Nóra, annyira boldog vagyok! — sírta el magát Erzsébet egy telefonhívás során. — Levente igazán különleges fiú!
— Igen, nagyi… szeretem őt. Az első naptól. Az első pillanattól — vallotta be Nóra, füle tövéig elpirulva. Még soha, senkinek nem mondta ki ezt.
— Kicsim, megengednéd, hogy pár szót váltsak vele négyszemközt? Van valami fontos, amit el kell mondanom neki…
— Persze, nagyi.
Nórát kissé meglepte a kérés, de átadta a telefont Leventének, majd kiment a szobából. Amikor visszatért, a fiú láthatóan zavarban volt.
— Baj van? — kérdezte aggódva.
— Nem igazán. Csak azt mondta a nagymamád, hogy nem tud eljönni az esküvőnkre, és azt szeretné, ha majd mi látogatnánk meg őt.
— Ezt tudtam… mondott még valamit?
— Igen. Azt kérte, hogy vigyázzak rád, és óvjalak mindentől.
— És te?
— Megígértem.
Levente ragaszkodott hozzá, hogy személyesen keressék fel Nóra édesanyját, Brigitta Szalait, és hívják meg az esküvőre.
— Mit akarsz? — kérdezte az asszony hidegen, amikor ajtót nyitott.
— Anyu, férjhez megyek! — kiáltotta Nóra örömtől csillogó szemmel, és megölelte. Nem vette észre a hangjában bujkáló feszültséget.
— Hát menj — vont vállat Brigitta, majd eltoltatta magától. Nóra úgy érezte, jeges vízzel öntötték le.
— Te… nem jössz el? Te, Boglárka Balogh, Irén Puskás?
— Aligha — felelte közönyösen. — És lakásra se számíts.
— Milyen lakásra?
— Erre. Ugye ezért jöttél?
— Anyu, nem értem, miről beszélsz…
— Ne tedd az ártatlant! Meghallottad, hogy eladom a lakást, és pénzt akarsz kiszedni belőlem. De rossz ajtón kopogtatsz! Ez az én lakásom, és egy fillért sem kapsz! — sziszegte dühösen.
— Nem tudtam semmiféle eladásról…
— Mindegy. Semmi sem a tiéd itt. Minden az enyém és Boglárkáé. Vidd ezt.
A nő egy dobozra bökött. Nóra kinyitotta: régi fényképek, apró emlékek… és két férfiing. Az édesapjáé. A kedvencei.
— Miért küldesz el, anya? Hiszen a lányod vagyok…
— Menj el. Ne gyere vissza. Mi Boglárkával megvagyunk nélküled is.
— Anya…
— Ne merj így szólítani! — csattant fel Brigitta, hangja élesen hasított a levegőbe, és Nóra érezte, hogy ez a pillanat végérvényesen lezár valamit az életében.