Brigitta még morgott egy sort, de végül láthatóan visszavett az indulatából. Aztán legyintett.
— Jól van, menj csak. Tessék, itt van egy kis pénz is. Vedd úgy, hogy ez az esküvői ajándékom.
Az esküvőt nagy felhajtással tartották meg. Az első napon egy hangulatos étteremben ünnepeltek Levente Erdélyi szüleivel és rokonaival, a második nap pedig a nyaralóban folytatódott a mulatság, már a baráti körrel. Az após és az anyós az első perctől kezdve kedvesen bánt Nórával, hamar „lányomként” emlegették.
— Ha szeretnéd, hívj minket anyának és apának. Ha még furcsa lenne, akkor maradhat a Brigitta Szalai és Antal Fodor is — ajánlották fel még az esküvő előtt.
— Rendben, de idő kell, hogy megszokjam: megint van apukám — mosolygott Nóra kissé meghatódva.
— Ahogy a szíved diktálja — válaszolta Brigitta Szalai, aki rendkívül barátságos, nyitott asszony volt, és pillanatok alatt elnyerte Nóra bizalmát.
Az ifjú pár Levente szüleinél rendezkedett be. A lakás tágas volt, és meglepő módon a két asszony remekül kijött egymással a konyhában is. A fiatalok dolgoztak, félretettek, saját otthonról álmodoztak, sőt, a jövőben gyerekvállalásról is beszélgettek.
Erzsébet Halásszal, a nagymamával rendszeresen tartották a kapcsolatot. Kéthetente Nóra levelet írt neki; a papírnak mert igazán megnyílni, oda bízta a legféltettebb gondolatait. Az utóbbi időben azonban észrevette, hogy a nagymama kézírása remegősebb lett, néhol alig lehetett kibetűzni a sorokat.
— Kislányom, elmegyek egy szanatóriumba, ott gyenge lesz a térerő. Ha visszajövök, hívlak — mondta egyszer Erzsébet.
— Rendben, drága. Két-három hétre mész?
— Kettőre, ilyenek most az üdülési turnusok — nevetett a nagymama.
— És mikor indulsz?
— Olyan egy hét múlva.
— Akkor előtte még találkozunk! Holnapután mennénk Leventével hozzád. Jó lesz?
— Hogyne lenne! Sütök a híres palacsintámból!
— És pogácsát is?
— Azt is! Milyet szeret a férjed?
— Ő? Hát nem látszik rajta? Bármilyet, csak sokat! — kacagott Nóra.
— Gyertek minél előbb — búcsúzott Erzsébet.
Sajnos a találkozás elmaradt. Amikor Nóra és Levente megérkeztek, a ház előtt mentő állt, mellette egy könnyeivel küszködő szomszédasszony.
— Nórácska… szervusz. Honnan tudtad?
— Mit? — kérdezte rémülten.
— A nagymamád… reggel rosszul lett. Hívtuk a mentőt, aztán még egyet… nem tudtak segíteni. Azt mondják, csak az idő… — zokogott fel az asszony.
A lakásban erős gyógyszerszag terjengett. Az asztalon egy tál kelt tészta állt, már túlkelt, magára hagyva. Mellette, letakarva, a töltelék várta a sorsát. Erzsébet várta az unokáját. Csak néhány órán múlt. Nóra hiába próbálta hívni Brigittát — az számot cserélt. Boglárka sem vette fel. A temetésen végül csak Nóra, Levente, valamint a nagymama barátai és szomszédai álltak ott némán.
Üresen, kimerülten tértek haza. Nóra azt hitte, ennél nagyobb fájdalom már nem érheti. Tévedett.
— Kislányom, kérlek, ne idegeskedj — szólalt meg remegő hangon Brigitta Szalai, és átnyújtott egy borítékot. — Ma reggel érkezett.
— Mi ez? — kérdezte Nóra tompán.
— Egy levél… a nagymamádtól.
— Tőle?!
— Igen. Egy nappal előtte adta fel. Talán megérzett valamit.
Nóra kibontotta. A borítékban a végrendelet másolata volt, valamint egy külön lap, Erzsébet rendezett, határozott kézírásával. Látszott, hogy a levelet korábban írta meg, csak valamiért nem küldte el azonnal.
Miután végigolvasta, Nóra leült, és maga elé bámult. Amit megtudott, nem akart összeállni a fejében. Levente odalépett hozzá.
— Te mindezt tudtad?
— Igen. A nagymamád mesélte el. Emlékszel, amikor videóhívásban beszéltünk vele?
— Miért nem mondtad el nekem?
— Azt kérte, hogy maradjon béke a családban. Megígértem, hogy csak akkor mondom el, amikor ő már nem lesz… ha nem tudná személyesen.
— Akkor végül tényleg egyedül maradtam…
— És mi? — kérdezte halkan Levente.
— Ti vagytok. És ez a legnagyobb ajándék az életemben — suttogta Nóra.
Nemsokára Nóra felkereste a közjegyzőt, hogy elindítsa az öröklési eljárást. A végrendelet szerint a lakás, a nyaraló, a bankszámla és számos, a nagymama számára kedves tárgy — köztük az ékszerek — mind őt illették. Egyedüli örökös volt.
Takarítani kezdett a nagymama — pontosabban már szinte a saját — lakásában. Éppen egy szekrényt pakolt ki, amikor megszólalt a csengő. Az ajtóban Brigitta állt, mellette Boglárka, Irén Puskás, valamint két férfi és három nő.
— Na, hát itt vagyunk. Ismerkedj csak a rokonsággal!
— Jó napot, anya… Irén néni… Boglárka — köszönt Nóra, majd kérdőn végignézett az idegeneken.
— Ő Tibor Simon és Andrea Bíró, a gyerekeik pedig Márk Molnár, Enikő Deák és Viktória Lukács. A unokatestvéreid.
— Nórika, de megnőttél! — sikította Viktória, és már a nyakába is ugrott. — Emlékszel, amikor mi…
— Nem igazán — felelte Nóra zavartan. — Csak egyszer találkoztunk az utcán, úgyhogy a neveteken kívül semmi más nem maradt meg bennem.
A levegő hirtelen feszültté vált, és Nóra megérezte, hogy ez a látogatás még korántsem az utolsó meglepetést tartogatja.