— Ne tettessd magad! Pontosan tudtad, hogy el akarom adni a lakást, és most pénzt próbálsz kicsikarni belőlem. Felejtsd el! Ez az én otthonom, és egy fillért sem kapsz! – az anya dühösen Nóra Fülöpre villantotta a tekintetét, majd határozott mozdulattal az ajtó felé intett.
Nóra már kislányként is érezte, hogy a családjuk valahogy kilóg a sorból. Nem úgy működtek, mint mások. Másutt az apák reggeltől estig dolgoztak, esténként pedig fáradtan ültek le a tévé elé, gyakran egy pohár itallal a kezükben.
Az ő édesapja ezzel szemben tele volt ötletekkel és derűvel. Mindig kitalált valamit. Hétvégenként kirándulni vitte Nórát és a nála alig fiatalabb húgát, Boglárka Baloghot, máskor pedig elutaztak az apai nagymamához, akit a lányok sosem hívtak másként, csak szeretettel: nagyi. Hétköznapokon is számíthattak rá: elkísérte őket a különórákra, és mindig ott volt, amikor végeztek.
Az anyjuk viszont egészen más volt.
— Nóra, hagyj már békén! Miért tapadsz rám állandóan? – csattant fel újra és újra, valahányszor a lány közelebb mert menni hozzá.
— Csak hiányzol… beszélgethetnénk egy kicsit? – próbálkozott mosolyogva Nóra.
— Inkább játssz a húgoddal, engem hagyj dolgozni – hárította el az anya, majd azonnal felderült. – Boglárkám, kicsi napsugaram, gyere ide! Milyen napod volt? Ugye minden rendben? Na, menj, legyél Nórával…
Egyedül akkor ült le Nóra ágya mellé, amikor a lány beteg volt. Ilyenkor csendesen megsimogatta a fejét, és valódi aggodalom ült ki az arcára.
A rokonsággal alig tartották a kapcsolatot. Ünnepekkor ugyan érkezett egy-egy kötelező képeslap, de vendégek sosem jártak náluk, és ők sem mentek se nagybácsihoz, se nagynénihez. Boglárka például csak tizenkét éves kora körül tudta meg, hogy egyáltalán léteznek unokatestvérei. Anyai nagymamájukkal, Mária Törökkel is legfeljebb ritkán beszéltek telefonon.
— Kislányom, a nagyi hívja a gyerekeket nyárra a nyaralóba. Elmennél? – vetette fel egyszer az anya.
— Igen! Persze! Menjünk! – ugrált örömében Boglárka.
— És én? – kérdezte reménykedve Nóra.
— Téged nem hívott. Te majd Erzsébet nagymamához mész – legyintett az anya.
Nóra arca azonnal felderült. Az apai nagymamát, Erzsébet Halászt rajongásig szerette.
— Akkor én is a nagyihoz akarok menni! – duzzogott Boglárka.
— Jó, hát menjetek mindketten oda… messze van ugyan, de megoldjuk – adta meg magát az anya.
Így alakult, hogy az anyai ággal szinte teljesen megszakadt a kapcsolat, az apai oldalról pedig egyedül Erzsébet nagymama maradt. Amikor Nóra nála volt, együtt sütöttek-főztek, a nagyi megtanította kötni, hímezni. Reggelenként palacsintaillatra és vidám mondókákra ébredt: „Vízcsepp, vízcsepp, mosd meg Nóra arcocskáját!” A nagyi keze puha volt és meleg, mosolygós, napbarnított arcát mély, világos ráncok szabdalták.
— Írj gyakran, kincsem – mondta mindig búcsúzáskor.
— De hiszen telefon is van! Naponta beszélhetünk! – nevetett Nóra.
— A papír más. Oda az ember a legbelső gondolatait is le meri írni – felelte ilyenkor Erzsébet, sejtelmes mosollyal.
A két lány alig egy év korkülönbséggel született, mégis egészen eltérően néztek ki. Nóra karcsú volt, világos hajú, az anyjához hasonló kék szemekkel. Boglárka teltkarcsúbb, sötét szemű és barna hajú. Az apa mindig Nórát részesítette előnyben. Szerette Boglárkát is, de valahogy másképp. Az anya viszont a kisebbiket imádta, míg a nagyobb szinte láthatatlan maradt számára.
Nóra tizenhét éves volt, amikor az apjuk meghalt.
A temetésre Erzsébet nagymama eljött – életében először lépte át a lakás küszöbét. Az anya hűvösen fogadta. Később bezárkóztak egy szobába, és feszült, elfojtott hangon vitatkoztak. Amikor kijöttek, a nagyi sírt, az anya arca pedig vörösen izzott. Aznap Erzsébet elutazott.
— Egyetemre szeretnék menni. Messze van, majdnem négyszáz kilométerre – mondta Nóra az érettségi után.
— Menj csak. Nekem mindegy – vont vállat az anya. – Jövőre Boglárkának is felvételiznie kell, tanárokra kell költeni. Ne számíts rám.
— Megpróbálok ösztöndíjat szerezni…
— Jobb is, ha igyekszel – vágta rá gúnyosan. – A nagymamád hagyott neked egy kis pénzt. Azt mondta, vegyél számítógépet. Tessék, itt van. Azt csinálsz vele, amit akarsz: gép vagy élelem.
Nóra végül laptopot vásárolt, mert a tanuláshoz szüksége volt rá. A nagyinak fényképet küldött róla, hagyományos levélben. Erzsébet örömkönnyekig meghatódott.
— Nagyi, nézd csak, milyen szobát kaptam! Négyen leszünk együtt, én érkeztem elsőként – mondta izgatottan Nóra Fülöp, miközben elindította a videóhívást, hogy megmutassa új életének kezdetét.