Júlia Lengyel bizonytalanul megrázta a fejét.
— Nem… — felelte tétován, majd hirtelen eszébe jutott valami. — Hiszen az ajtó be volt zárva. Akkor mégis hogyan jutott be a házba?
— Az udvar felől — érkezett a rövid válasz.
Júlia ezután minden ajtót gondosan bezárt. Lefeküdt ugyan, de az álom sokáig kerülte. Csak akkor szenderült el, amikor hajnalban megszólaltak az első kakasok. Nem sokkal később kopogás verte fel: valaki az ablakot zörgette. A szobát már elárasztotta a reggeli napsütés. Odalépett az ablakhoz, félrehúzta a függönyt.
— Nyisd ki! — szólt kintről egy hang. — Megjöttünk főzni. Hamarosan hozzák Henriettát.
Júlia felöltözött, majd beengedte az asszonyokat. Azok azonnal munkához láttak: edényeket pakoltak elő, zacskókat borítottak ki az asztalra, a konyha megtelt csörgő zajjal és félhangos beszéddel. Úgy mozogtak körülötte, mintha ott sem lenne, egy pillantást sem vetettek rá.
Júlia inkább kiment a házból. Odakint már magasan járt a nap, erősen tűzött. Ilyen időben élni kellene, nem temetésre készülni — gondolta keserűen. A szomszéd ház felől Ilona Mészáros sietett felé.
— Megérkeztek? — kérdezte. — Benézek, hátha kell még valami.
Azzal már el is tűnt a házban.
Nem sokkal később begördült egy teherautó. Az asszonyok egyszerre jöttek ki, kisszékeket hoztak, arra helyezték a koporsót. Lassan összegyűlt az egész falu. Az emberek odaléptek, suttogva búcsúztak, keresztet vetettek. Júlia igyekezett nem odanézni. Később a koporsót újra felrakták a platóra, amit fenyőágakkal borítottak. Akik a temetőbe is el akartak menni, felmásztak a kocsira. Benedek Kertész odalépett Júliához.
— Gyere velem, ülj be az autóba — ajánlotta.
Amikor visszatértek a temetőből, a ház teljesen átalakult. A szőnyegek eltűntek, az asztalon tálak sorakoztak: búzakása, palacsinta, hideg falatok, poharakban kocsonyaszerű ital. Minden a szokás szerint történt.
Júlia képtelen volt enni. Hányingere volt, pedig két napja alig vett magához bármit. Az emberek jöttek-mentek, váltották egymást, őt továbbra sem vették észre. Kiment a kertbe, és a bokorról szedett, savanyú ribizlit rágcsált.
— Itt vagy hát — szólította meg Benedek. — Hallottam, hogy Tamás Budai megijesztett éjjel. Ne aggódj, nem jön vissza. Nincs egészen rendben, de nem veszélyes. A rendőrségen dolgozom, itt mindenki tart tőlem egy kicsit.
— Nem félek — felelte Júlia. — Elmegyek, amint lehet.
— Este nem indul busz. Elvigyelek? — kérdezte Benedek.
Júlia minél hamarabb el akart utazni.
— De éjjel vissza kell majd vezetned — jegyezte meg.
— Amikor megvettem az autót, naponta ingáztam Gyöngyös és a falu között. Megszoktam. És mi lesz a házzal?
— Semmi — vont vállat Júlia.
Az asszonyok elmosták az edényeket, mindent rendbe raktak, majd éppoly hirtelen eltűntek, ahogy jöttek. Júlia körbenézett. Vigyen magával valamit emlékbe? De mit? Hiszen alig maradt emléke bármiről. Jobb, ha minden marad úgy, ahogy van. Amikor Benedek autója megállt a ház előtt, Júlia táskástul azonnal kilépett.
— Indulhatunk? — kérdezte a férfi.
— Elbúcsúzom még Ilona nénitől.
De az asszony már közeledett feléjük. Júlia átölelte, Ilona pedig csomagot nyomott a kezébe, ételt az útra, majd keresztet vetett rá. Alig hagyták el a falut, Júlia rávetette magát az ételre. Az út során végig beszélgettek Benedekkel, mintha sosem fogytak volna ki a szóból. Júliának az volt az érzése, hogy egész életében ismerte.
„Ő az én emberem” — gondolta. — „Leventével Dunai-val minden más volt.”
— Egy hét múlva vége a szabadságomnak — mondta Benedek, amikor megálltak Júlia háza előtt. — Benézhetek majd?
— Gyere — felelte Júlia heves szívdobogással. — A negyvenedik lakás.
Örült volna, ha már most feljön vele. Elképzelte, ahogy belép az üres lakásba… Miért is vágyott ennyire vissza ide? Nem akart temetésre jönni, most pedig mégis megbánta az egészet.
Pontosan egy hét múlva Benedek megjelent az ajtóban egy csokor virággal. Júlia odalépett, és úgy simult hozzá, mintha mindig is összetartoztak volna. Az is volt. Ezt már akkor megérezte, azon az úton, a faluból kifelé.
Néhány nappal később Benedek megkérte a kezét.
— Hiszen alig ismersz — mondta Júlia.
— Miért várjunk? Útközben úgyis megismerjük egymást.
— Ha Henrietta néni nem hal meg, talán sosem találkozunk — sóhajtott Júlia.
— Nekem úgy tűnik, mintha sosem váltunk volna el — mosolygott Benedek.
„Néha maga az Úr ragad meg bennünket a gallérunknál, és visszaránt arra a helyre, ahonnan egyszer észrevétlenül kicsúsztunk a tekintete alól — hogy beteljesítse az ítéletét, vagy épp adjon egy új esélyt.”
Péter Rácz: Metró 2034