— Busszal megyek — válaszolta Júlia Lengyel, és közben óhatatlanul is eszébe jutott, hogy Levente Dunai autója már nem létezik az életében.
— Akkor a Vácig szóló jegyet vedd meg. A faluba nem jár busz, onnan gyalog kell továbbmenni. Ha gondolod, kimegyek eléd.
— Nem szükséges — zárta rövidre.
— Akkor várunk. Tudod, rajtad kívül senkije sincs már…
„Nem fogok elmenni. Mi értelme lenne? Alig emlékszem Henrietta nénire. Egyáltalán honnan szerezte meg a számomat ez az asszony?” — morfondírozott magában Júlia, miközben kinyitotta a szekrényt. A tekintete megakadt azon a ruhán, amelyben annak idején az édesanyját temette. — „Anya… ő biztosan elindult volna.”
Végül egy bokáig érő, sötétkék szoknyát vett elő, apró fehér mintákkal, hozzá egy egyszerű fekete pólót. A többi holmi túlságosan élénk volt, nem illett volna egy búcsúztatáshoz. Gondosan összehajtogatta a ruhákat, és bepakolta az utazótáskába.
Másnap reggel bement dolgozni, és beadott egy kérelmet három nap fizetés nélküli szabadságra. Pontosan úgy, ahogy ilyenkor szokás.
— Ha még hosszabb időre lenne szükséged, csak szólj — mondta a főnöknője együttérző hangon.
Júlia hazament, összeszedett mindent, amire szüksége lehet, majd elindult az állomás felé. A busz azonban már elment, a következőre két órát kellett várnia. Hazamenni nem lett volna értelme, így az időt egy kávézóban és az állomás körüli kis boltokban ütötte el. Vett néhány doboz cukorkát, kekszet és egy üveg bort is. Üres kézzel mégsem illik menni — a toron jól jöhet.
Az út alatt végig az járt a fejében, mennyire értelmetlennek tűnik ez az egész vállalkozás. Amikor leszállt a buszról, a nap már lefelé ereszkedett, de a hőség még mindig könyörtelen volt. Pár perc séta után leizzadt, a ruha rátapadt a bőrére. Nem sokkal később egy autó suhant el mellette, majd kissé előrébb megállt. Egy fiatal férfi szállt ki belőle.
— Júlia? — kérdezte bizonytalanul.
— Igen… de honnan…?
— Nem ismersz meg? Benedek Kertész vagyok.
Az emlékei közül előbukkant egy sovány, örökké náthás kisfiú képe. Képtelenségnek tűnt, hogy abból a nyápic gyerekből ilyen megnyerő férfi lett.
— Szállj be, elviszlek. Már mindenki téged vár.
— Engem? — csodálkozott el Júlia.
— Persze. Hiszen a nagynénéd halt meg. Anyádról is tudunk… őszinte részvétem. Ilona Mészáros csak azon kesergett, hogy a rokonságból senkit sem talál. Hát végül mégis sikerült.
— Ő hívott fel? De honnan volt meg a telefonszámom?
— Valószínűleg anyád hagyta itt, amikor legutóbb járt nálunk. Megérkeztünk — tette hozzá Benedek, és Júlia már nem tudta megkérdezni, mikor járt itt az édesanyja.
Alig szállt ki az autóból, egy alacsony, kedves arcú asszony lépett oda hozzá.
— Mennyire megváltoztál! — mondta, és szorosan átölelte. Tej, friss kenyér és valami megmagyarázhatatlanul ismerős illat lengte körül.
Amikor észrevette Júlia feszengését, finoman elengedte.
— Gyere, menjünk be a házba.
Az ajtó nem volt bezárva.
— Szándékosan hagytam így. Arra gondoltam, hátha megérkezel, és én épp nem veszem észre. Lépj csak be, ez a te házad. Henriettának már nem maradt senkije. A férje meghalt, a húga — vagyis az édesanyád — szintén, Isten nyugosztalja. Gyermeke nem volt, így te vagy az egyetlen örököse. Mindig azt mondogatta, hogy ez a ház a tiéd.
— És a telefonszámomat honnan szerezte meg?
— A számodat? Anyád hagyta itt, amikor nem sokkal a halála előtt meglátogatott minket. Próbáltam őt is hívni, biztos, ami biztos, de a vonal már nem működött. Ők ketten Henriettával évekig nem beszéltek, aztán anyád egyszer csak megjelent… Azt hiszem, megérzett valamit.
— Miért szakadt meg köztük a kapcsolat?
— Egy férfi miatt, hát persze. Sándor Bíró, Henrietta férje, szerelmes volt az anyádba. Így történt. Anyád elköltözött a városba, ő pedig utána ment, de úgy látszik, kosarat kapott. Visszatért, inni kezdett, majd feleségül vette Henriettát. Szép ember volt, minden lány odavolt érte. Eleinte rendben mentek a dolgok, jól éltek. Aztán az anyád megjelent veled együtt, és onnantól minden megváltozott. Elutaztatok, Sándor pedig mintha megbolondult volna. Verte Henriettát, kegyetlenül. Annyira, hogy egyetlen gyermekét sem tudta kihordani.
A következő nyáron újra eljöttetek, te már nagyobb voltál. Akkor Henrietta azt mondta az anyádnak, hagyjon ott téged, hadd maradj vele, ő pedig menjen vissza egyedül. Összevesztek. Anyád büszke asszony volt, de Henrietta sem maradt alul. Két hónap múlva mégis visszajött érted, és többé nem hozott el. Sándor meghalt, Henrietta egyedül maradt. Téged nagyon szeretett. Amikor pedig az anyád nem sokkal a halála előtt ismét eljött, kibékültek.
— Erről semmit sem tudtam. Nem mondta — jegyezte meg halkan Júlia.
— Biztosan oka volt rá — felelte az asszony, és a hangjában ott csengett mindaz, amit még nem mondott ki.