— Hát nem látod, hogy elfogy az erőm, és még egy párnát sem vagy képes megigazítani? — Miklós Deák hangja olyan ünnepélyesen és fennkölten csengett, mintha épp a végakaratát diktálná egy közjegyzőnek. Ugyanezt a mondatot néhány másodperccel később újra elismételte, ugyanolyan szemrehányó hangsúllyal.
Csakhogy a digitális lázmérő könyörtelenül villogott az éjjeliszekrényen: harminchét egész kettő.
Szó nélkül felráztam a párnát, megigazítottam alatta. Miklós Deák mindig nagy ívben szenvedett. Amint egy férfi hőmérséklete átlépi a harminchétet, a világnak kötelessége megállni: a madarak elhallgatnak, az idő lefagy, a feleség pedig hangtalan árnyékká válik, aki tálcával közlekedik.
— Fázom — panaszkodott, miközben felhúzta a vastag gyapjúzoknit, amit tavaly novemberben kötöttem neki. — Orsolya, kész már a csirke? Forró étel kell, a szervezetem most támogatást igényel.
— Fő — feleltem. — Tíz perc, és kész.
Óvatosan behúztam a hálószoba ajtaját, nehogy megzavarjam a „szigorú ágynyugalmat”. A konyhában főtt hagyma szaga terjengett, az a jellegzetes illat, ami a végtelen női szolgálatot jelenti.
Ez az aroma harminc éve kísért: előbb a gyerekeket ápoltam, aztán édesanyámat, most pedig itt van a férjem, akinél egy apró huzat is kozmikus tragédiává növi ki magát.
Az óra 11:00-t mutatott, szombat délelőtt. Odakint a 2025-ös november szürke volt és nedves, az olvadt hó csapódott az ablakhoz. Ilyenkor az ember takaró alá bújna egy könyvvel, nem pedig másodszor is átszűrné a levest, nehogy „zsír ússzon a tetején”.
Találat a zsebben
Az előszobában, a fogason ott lógott a kabátja: az a hatalmas, puffos „Alaszka”, amit alig egy hónapja vett. Az egyik ujján fehér folt éktelenkedett. Kréta? Mész?
— Legalább egyszer megnézhetné, minek dől neki — morogtam magamban.
Ismerős mozdulat volt. Mielőtt bármit a mosógépbe dobunk, átnézzük a zsebeket. Nem gyanakvásból — ötvennégy évesen már nevetséges titkok után kutatni —, hanem mert az ember nem akar útlevelet, garázskulcsot vagy egy elfelejtett bankjegyet kimosni.
Benyúltam a mély oldalzsebbe. Az ujjaim egy kemény papírcsomóra találtak.
Kihúztam, kisimítottam a térdemen.
Egy blokk volt. Hosszú, feltekerve, jó minőségű hőpapíron.
„Vízi Világ üzlet. Yamaha 9.9 csónakmotor…”
A tekintetem automatikusan lefelé csúszott, a végösszeghez. A számok elmosódtak, majd hirtelen értelmet nyertek.
128 400 forint.
Pislogtam egyet. Talán bepárásodott a szemüvegem a konyhai gőztől? Nem. Százhuszonnyolcezer-négyszáz. Bankkártyás fizetés.
És ott volt a dátum is.
Egészen közel emeltem az arcomhoz a blokkot.
2025.11.15. 18:45.
Tegnap.
Tegnap este, amikor munkából hazatérve a mellkasához kapott, és azt mondta: „Orsikám, ráz a hideg, biztos megfáztam, még a cipőmet sincs erőm levenni.” Akkor megijedtem, málnateát főztem, vérnyomást mértem…
Közben pedig egy órával korábban egy harminckilós motort cipelt.
De nem is ez volt a legrosszabb. A hátamon végigfutó hideg sokkal élesebb volt, mint a novemberi szél.
Ezt az összeget ismertem.
Másfél évig gyűjtöttem.
Ellopott mosoly
Ez az én fogsorom volt.
A bonyolult kezelésem, három egység, amit újra és újra elhalasztottam, eltűrtem a kényelmetlenséget, mert „most nem alkalmas”, „előbb javítsuk meg az autót”, „a nyaralóra kell a tető”.
Egy hete felvettem minden megtakarításomat a betétről, és készpénzben betettem egy kék borítékba, amit az ágyneműs szekrényben tartottam. Miklós Deák tudott róla. Megbeszéltük: hétfőn megyek a klinikára befizetni az előleget.
Lassan, mintha nem is a saját testemben lennék, visszamentem a hálóba, kinyitottam a szekrényt, kihúztam az ágyneműs dobozt. A kék boríték ott volt.
Üresen.
— Orsi! — hallatszott ki a nappali felől Miklós Deák türelmetlen hangja, és abban a pillanatban tudtam, hogy ez a nap már soha nem fog úgy folytatódni, ahogyan reggel még elképzeltem.