Júlia Lengyel minden egyes nap ugyanazzal a halvány reménnyel indult haza: talán Levente Dunai mégis visszajön. Tudta jól, hogy nincs nála kulcs, amikor elment, gondosan az asztalon hagyta. Mégis, újra és újra abban bízott, hogy belépve meglátja az előszobában a sportcipőjét, mintha mi sem történt volna. De ezúttal sem történt csoda.
Két évet éltek együtt. Levente töltötte be azt az üres teret, amely az édesanyja halála után maradt benne. Júlia gyakran mardosta magát: miért is kezdte el azt a beszélgetést? Kezdetektől nem tombolt köztük a szenvedély, inkább csendes, kényelmes összetartozás volt az övék. Jó volt együtt lenni. Csakhogy Levente sosem beszélt jövőről, közös tervekről, és az elköteleződés szóba sem került.
— És mi lesz velünk később? — kérdezte tőle egy alkalommal Júlia.
— Az anyakönyvi bejegyzésre gondolsz? Ugyan, mit változtatna az bármin is?
— Egy nőnek ez számít. Ha neked nem… akkor lehet, hogy jobb lenne külön folytatnunk — mondta félig tréfásan, abban a hitben, hogy ezzel kizökkenti, döntésre kényszeríti.
— Akkor váljunk el egymástól — felelte Levente váratlan nyugalommal, és elment.
Egy hete élt már egyedül. Várt. Hol csendben, hol feszülten. Felhívja? Könyörögjön neki, hogy jöjjön vissza? De ha egy férfi ilyen könnyedén kilép, akkor talán soha nem is szeretett igazán.
Levente pontosan akkor jelent meg az életében, amikor Júlia teljesen magára maradt. Két évvel korábban egy kisteherautó sofőrje rosszul lett vezetés közben, elvesztette az irányítást, és belerohant egy buszmegállóba. Az édesanyja és egy másik nő azonnal meghaltak. Mások megsérültek ugyan, de életben maradtak. A sofőr később a kórházban hunyt el, amikor megtudta, hogy halálos áldozatok vannak miatta — súlyos szívroham vitte el.
A hírt minden csatorna bemondta. A temetés után Júlia napokig kábultan járt-kelt. Egy alkalommal majdnem Levente autója alá lépett. Ő időben fékezett, dühösen kiszállt, kiabálni kezdett, aztán meglátta az arcát, elhallgatott. Hazavitte, és azon az estén nem hagyta magára.
Három évvel fiatalabb volt nála. Nem nagy különbség, mégis Júlia úgy érezte, mintha egy egész nemzedék választaná el őket. Levente nem tervezett előre, egyik napból a másikba élt, a gyerekekről szóló beszélgetéseket elütötte egy legyintéssel. „Milyen gyerekek? Ráérünk még. Júlia, hát nem jó így kettesben?” — nevetett.
Ő viszont családra vágyott. Arra, hogy együtt válasszanak babakocsit, apró ruhákat, hogy legyen közös jövőjük. Ezek a vágyak Leventét láthatóan feszélyezték, idegesítették.
Otthon szándékosan nem vette elő a telefonját a táskájából. Nem akarta percenként ellenőrizni. Óriási önuralom kellett ahhoz is, hogy ne tárcsázza. Reggelenként munkába indulás előtt összeszorult gyomorral nézte meg az üzeneteit. Levente hallgatott.
Újabb hosszú, üres este következett. A televízióban ment valami film, de Júlia gondolatai messze jártak, a képernyőn zajló jelenetek nem jutottak el hozzá. Ezért csak későn figyelt fel a tompán csengő dallamra az előszobából. Nehezen túrta elő a telefonját a táskából, útban volt a pénztárca, a fésű, a megszokott női apróságok. Amikor végre sikerült felvennie, nem Levente hívta. Júlia mégis beleszólt, mert átfutott rajta a gondolat: talán lemerült a készüléke, vagy baj történt vele.
— Júlia? — kérdezte egy idősebb nő hangja.
Abban a pillanatban mindegy lett számára, ki az és miért telefonál.
— Én Henrietta Kelemen szomszédja vagyok. Ma reggel meghalt.
Milyen Henrietta? Miféle szomszéd? Miről beszél ez az asszony? Aztán hirtelen felvillant egy régi emlék. Egy alacsony, gömbölyű nő alakja, aki mindig a szája elé kapta a kezét mosolygás közben. Elöl hiányoztak a fogai — a férje verte ki részegen. A ruhájából kemence és frissen sült sütemény illata áradt.
Gyerekként Júlia alig várta a nyarakat, hogy elmehessen hozzá. Aztán az anyja egyszer azt mondta, oda többé nem mennek. Az okra már nem emlékezett. Később magát Henriettát is elfelejtette.
— Hallasz engem? — kérdezte ismét az idegen hang.
— Igen. Tudni lehet, miben halt meg?
— Az orvos szerint leszakadt egy vérrög. A kórház messze van, nem olyan az ellátás, mint a városban. Talán jobb lett volna otthon hagyni, de nagy a hőség… El tudsz jönni?
— Mikor lesz a temetés? — kérdezte Júlia, miközben legbelül biztos volt benne, hogy sehová sem akar menni.
— Holnapután, a harmadik napon, ahogy szokás. Ha nem jó, elhalaszthatjuk…
— Nem kell, elmegyek. Mondja el, hogyan jutok oda, már nem emlékszem — vallotta be nehezen.
— Persze — élénkült fel a nő. — Honnan is emlékeznél? A falu neve Gyöngyös. Busszal körülbelül két óra az út, autóval valamivel gyorsabb, és onnan majd gyalog kell továbbmenni, de erről mindent elmagyarázok, amikor elindulsz.