Júlia Lengyel csendben hallgatta tovább, ahogy az asszony kissé fáradt hangon folytatta.
— Ennél többet már én sem tudok. Tegnap este még benéztem hozzá, mert el akartam hozni egy csomagot ruhával, amit összekészített. Abban találtam egy papírt: rajta a címed, meg néhány telefonszám. Ezért hívtalak fel. Úgy látszik, Henrietta mindent előre elrendezett — sóhajtott újra, mintha ezzel a levegővétellel próbálná magáról lerázni a gondolat súlyát.
Aztán hirtelen témát váltott, ahogy az efféle falusi beszélgetésekben szokás.
— Nem véletlen mondják, hogy ha valaki meghal, utána még kettőt visz magával. Az Úr szereti a hármasságot. Sándor négy éve ment el, az ital vitte sírba. Aztán az édesanyád. Most meg Henrietta is. A leves még ott áll a hűtőben… A vízcsap három házzal arrébb van… Holnap reggel jönnek az asszonyok, főzni a torra… Meddig maradsz? — hadarta, egyik gondolatról a másikra ugrálva, mindenféle látható összefüggés nélkül. Júlia alig tudta követni.
— A temetés után visszamegyek — felelte röviden.
— Jól van. Addig pihenj, rendezkedj. Ez a ház most a tiéd. Henrietta át akarta íratni rád, csak nem tudom, sikerült-e neki. Nézz majd bele az iratokba. Ha bármi kell, itt vagyok a szomszédban.
Ezzel az asszony elment. Júlia egyedül maradt a házban, amely idegennek tűnt, hiába járt benne valaha. Gyerekként volt itt utoljára, emlékképei szinte teljesen elmosódtak. Henrietta arca derengett fel benne, de azon túl semmi biztos kapaszkodót nem talált. Lassan végigment a szobákon, mintha nem is egy épületben, hanem valaki más életében sétálna. A falakon régi fényképek sorakoztak, a polcon megsárgult magazinok hevertek, még a Magyar Köztársaság idejéből. Az egyik borítón kusza gyerekrajzokat vett észre. Talán az ő keze nyoma volt? Ki másé lehetett volna, hiszen más gyerek nem járt ide.
A régi szekrény polcain gondosan összehajtogatva feküdt a tiszta ágynemű és fehérnemű. Frissen vasaltak voltak, s mintha még őrizték volna Henrietta keze melegét, jellegzetes illatát. A hűtőben túrót, vajat talált, az alsó polcon pedig egy fazék leves állt. Minden arra utalt, hogy Henrietta nem készült elmenni. Júlia torkát szorítás fogta el, tudta, hogy képtelen lenne akár egy falatot is lenyelni.
Egyre inkább úgy érezte magát, mint egy betolakodó, aki jogtalanul lép be egy másik ember életébe. Miért lenne az övé ez a ház, ha alig kötődik hozzá bármi? Nem emlékszik rá, nincs hozzá joga — győzködte magát. Holnap elutazik, és soha többé nem jön vissza. A szomszédok majd elintéznek mindent, leszedik a termést, elviszik, amire szükségük van. Ő nem fog zöldségeket cipelni a városi lakásába; ott úgysem lenne hely, minden tönkremenne.
Közben besötétedett. A faluban korán nyugovóra térnek az emberek. Néhány ház ablakában kékes fény villódzott, a tévék tompa ragyogása kiszűrődött az utcára, mert a függönyök nem zártak rendesen. Júlia leoltotta a lámpát, levetkőzött, és bebújt a takaró alá. Az ágy friss ágyneművel volt felhúzva; hálásan gondolt a szomszédra, aki erre is figyelt.
Már majdnem elaludt, amikor halk recsegést hallott. Mintha a padlódeszkák nyögtek volna valaki súlya alatt. A hideg végigfutott rajta. „Talán csak képzelődöm… vagy egy kísértet?” — villant át az agyán, aztán rögtön el is hessegette. De vajon hallatszik-e egy szellem lépte?
Ekkor valami leesett a másik oldalon, és egy férfihang tompán káromkodott. Ez már biztosan nem kísértet volt. Az ismeretlen ember gondolata sokkal félelmetesebbnek bizonyult.
Júlia lerúgta magáról a takarót, felállt, és lábujjhegyen a kályhához osont. Keze ügyébe akadt egy hasábfa, ösztönösen magához vette. Így közelített az ajtóhoz, megállt, figyelt — de csak a saját szívdobogását hallotta.
Egy hirtelen mozdulattal benyitott, és kiáltott:
— Ki van ott?
Abban a pillanatban kialudt a kinti lámpa fénye, így nem látta, ki állhatott az ajtó előtt. Az ajtó hirtelen becsapódott, úgy lökte vissza, hogy elesett, és fájdalmasan a földre huppant. Azonnal talpra ugrott, felkapcsolta a villanyt. Nem érdekelte, ha kintről meglátják félmeztelenül — világosban kevésbé volt rémisztő minden. Amikor kopogás hallatszott az ablakon, összerezzent.
— Júlia, mi történt? Én vagyok, Ilona néni!
Júlia az ajtóhoz rohant. Zárva volt. Reszkető kézzel nyitotta ki, és szinte belemenekült a szomszédasszony ölelésébe.
— Valaki járt itt… Bejött a házba… — hadarta zokogva, miközben a hálóinges asszonyhoz simult.
— Lehet, hogy csak a macskák voltak?
— Nem. Egy ember. Férfi. Hallottam, ahogy káromkodott, amikor leejtett valamit…
— Más nem nagyon lehet, csak az a Stefi. Holnap szólok Benedek Kertésznek, majd beszél vele. Egy mihaszna alak, mindent elcsen, amit talál, aztán elissza. Pénz nem tűnt el?
— A szobába nem jutott be — felelte Júlia még mindig remegve.
— Azért figyeltem fel, mert láttam, hogy villog nálad a fény. Gondoltam, átnézek, nehogy baj legyen… — mondta Ilona néni, és óvatosan körbenézett az ajtóban, mintha attól tartana, hogy a sötétségből bárki előléphet.