– És most muszáj? – próbált kitérni Marcell, miközben ledobta a kabátját. – Kimerült vagyok, egész nap talpon voltam…
– Igen, most – felelte Dóra ellentmondást nem tűrően. Odalépett hozzá, és egy iratokkal teli mappát nyújtott át. – Kérlek, nézd át.
Marcell értetlenül lapozni kezdett. A homloka egyre jobban ráncolódott, ahogy átfutotta a sorokat.
– Ez meg micsoda? – kérdezte hitetlenkedve.
– Vagyonmegosztási megállapodás – válaszolta Dóra halkan, szinte túl nyugodtan. – Beadom a válókeresetet.
Marcell arca elsápadt, mintha hirtelen elfogyott volna körülötte a levegő.
– Tessék? De… miért? Hogy jutott ez eszedbe?
– Mert elfáradtam – mondta Dóra, miközben igyekezett egyenletesen beszélni, noha belül remegett. – Elegem van abból, hogy ebben a házban semmibe vesznek. Nem bírom tovább a folyamatos megjegyzéseket, az anyád manipulációit. És te… te soha nem álltál mellém.
– Dóra, ezt még át lehetne beszélni – kezdte Marcell sietve, de a nő felemelte a kezét.
– Már rengetegszer „átbeszéltük”. Semmi sem változott. Két hónap telt el, és Henrietta még mindig itt él velünk. Néha úgy érzem, soha nem is akar elmenni.
Ebben a pillanatban Henrietta Székely lépett be a nappaliba.
– Mi ez a hangzavar? Mi folyik itt? – kérdezte élesen.
Dóra felé fordult, és minden bizonytalanság nélkül megszólalt:
– Henrietta, össze kell pakolnia. Azonnal el kell költöznie.
– Micsoda képtelenség! – csattant fel az asszony. – Marcell, hallod ezt? Mondd meg neki!
Marcell azonban szótlanul állt, hol a feleségére, hol az anyjára nézve.
– Ha nem hajlandó magától elmenni, kénytelen leszek rendőrt hívni – tette hozzá Dóra határozottan. – Ez az én lakásom is, és nem akarom többé itt látni.
– Marcell! – sikította Henrietta. – Eltűröd, hogy így beszéljen velem?
Marcell végre megszólalt.
– Anya… Dórának igaza van. Menned kell.
Henrietta döbbenten meredt rá.
– Te őt választod? Egy idegent a saját anyád helyett?
– A családomat választom – felelte Marcell fáradtan. – Sajnálom, de ez így nem mehet tovább.
Henrietta sírással és szemrehányásokkal próbálta menteni a helyzetet, de Dóra nem hátrált meg. Egy órával később az asszony összecsomagolt, és az ajtóból még visszasziszegte:
– Ezt még megbánjátok!
Amikor becsapódott mögötte az ajtó, nyomasztó csend telepedett a lakásra. Dóra és Marcell az előszobában álltak, egymásra sem nézve.
– Mi lesz most? – törte meg végül Marcell a hallgatást.
Dóra mély levegőt vett.
– Elválunk. Az elmúlt hónapokban rájöttem, hogy nem nőttél fel igazán. Most ugyan elküldtük az anyádat, de ha holnap újra befolyásolni akar, te gondolkodás nélkül engedsz neki. Én nem tudok tovább félelemben és feszültségben élni. Békésen elválunk, elosztjuk, ami közös, és külön folytatjuk az életünket.
A válás heteiben Marcell újra és újra próbálkozott. Könyörgött, majd fenyegetőzött, végül már Henrietta szavait visszhangozta: azt hajtogatta, hogy Dóra egyedül marad, és senkinek sem kell majd. Ekkor Dóra végleg megértette, hogy jól döntött. Néha el kell engednünk azokat is, akiket szeretünk, hogy végre esélyt adjunk a saját boldogságunknak.