Dóra a fejében számolt, lassan, makacsul, egészen tízig, hogy ne robbanjon fel azonnal.
– Rendben van – préselte ki végül magából feszült mosollyal. – Akkor… helyezkedj el.
Henrietta Székely arca azonnal felderült. Egyetlen határozott mozdulattal felkapta a bőröndöt, és már el is indult a hálószoba felé. Dóra tehetetlenül állt az ajtóban, és döbbenten figyelte, ahogy az anyós gondolkodás nélkül birtokba veszi a teret: félretolta a díszpárnákat, átrendezte az éjjeliszekrényt, majd a szekrényben elkezdte saját ruháit Marcell holmijai közé akasztani, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
– Dórácska, hol tartjátok a tiszta törölközőket? – kiáltott ki Henrietta a fürdőszobából.
– A mosdó fölötti szekrényben – felelte Dóra ösztönösen, anélkül hogy belegondolt volna.
– Jaj, és ezek micsodák itt? – hallatszott újra a hangja. – Ezek bizonyára drága krémek, ugye? Ugye nem baj, ha kipróbálom?
Dóra lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd lassan kifújta. Egyetlen gondolat zakatolt benne: ez a hónap kegyetlenül hosszúnak ígérkezik.
Este, amikor végre elcsendesedett a lakás, és ők ketten a nappaliban kinyitott, kényelmetlen kanapén próbáltak helyet találni maguknak, Dóra Marcell felé fordult.
– Marcell, beszélnünk kell. Komolyan.
– Holnap, jó? – ásított a férfi, miközben már félig lehunyta a szemét. – Kimerült vagyok.
– Nem, most – ragaszkodott hozzá Dóra. – Ez így nem működik. Anyád úgy viselkedik, mintha ez az ő lakása lenne.
– Ugyan már, túlgondolod – motyogta Marcell. – Csak próbál beilleszkedni.
– Átnézte az összes cuccomat, kritizálta, amit főztem, és kijelentette, hogy a függönyeink „ízléstelenek”! – fakadt ki Dóra. – Egy vendég nem csinál ilyet.
– Ő csak törődik velünk – válaszolta álmosan Marcell. – Reggel megbeszéljük, jó?
Dóra még tiltakozott volna, de ekkorra már világos volt: a férje elaludt. Oldalra fordult, a sötét plafont bámulva. Hogy történhetett meg, hogy egyetlen nap alatt a közös otthonukból csatatér lett?
A reggel edénycsörömpöléssel és palacsintaillatfelhővel érkezett. Dóra nehézkesen kinyitotta a szemét, és az órára pillantott: alig múlt hat. Egy nyögéssel a párnába fúrta az arcát.
– Marcellkém, ébresztő! – csendült fel Henrietta vidám hangja a konyhából. – Elkészítettem a kedvenc palacsintádat!
Marcell azonnal felült, mintha vezényszóra tette volna. Dóra hitetlenkedve nézte. Hétköznapokon is alig lehetett felverni nyolc előtt, hétvégén pedig rendszerint délig aludt.
– Jössz? – kérdezte Marcell, miközben magára kapta a köntöst.
– Alszom még – morogta Dóra, és a fejére húzta a takarót.
Feküdt, és hallgatta a konyhából kiszűrődő hangokat. Nevetés, élénk beszélgetés, a tányérok csilingelése. Ekkor villámcsapásként hasított belé a felismerés: szombat van. Az a nap, amikor általában sokáig aludtak, majd lustán reggeliztek az ágyban. Ez a gondolat végleg elűzte az álmosságát. Sóhajtva felkelt, és a konyha felé vette az irányt.
– Ó, felébredt a kis alvókirálynő! – lelkendezett Henrietta. – Mi már ettünk, de ne aggódj, félretettem neked pár palacsintát.
Dóra szó nélkül leült, és a mosogatóban tornyosuló koszos edényhegyet nézte.
„Vajon ki fogja ezt mind elmosogatni?” – futott át rajta sötéten.
– Ja, és Dórácska – folytatta az anyós teljes természetességgel –, azon gondolkodtam, hogy…