Dóra Balog a bejárati ajtóban torpant meg, mintha gyökeret vert volna a lába. Egy pillanatig azt hitte, káprázik a szeme. Előtte állt Henrietta Székely, a férje édesanyja, akit immár három hosszú éve nem látott. Mellette Marcell Erdélyi toporgott feszengve, tekintetét a padlóra szegezve, mintha ott keresne menedéket.
– Ezt most magyarázza meg valaki – szólalt meg Dóra ridegen, és a bőröndökről a férjére emelte a tekintetét.
– Dórácskám, kérlek, ne haragudj – kezdett mentegetőzni Henrietta Székely, miközben máris beljebb lépett a lakásba. – Kisebb gondjaim akadtak a lakhatással, úgyhogy egy ideig nálatok kell meghúznom magam.
Dóra döbbenten figyelte, ahogy az anyós magabiztos léptekkel halad a nappali felé, mintha mindig is ott lakott volna. Marcell továbbra sem szólt egy szót sem, makacsul kerülve felesége pillantását.
– Marcell, gyere csak egy percre – sziszegte Dóra, és szinte berángatta a férfit a konyhába, majd becsukta az ajtót.
– Teljesen elment az eszed? – fakadt ki halkan, de annál élesebben. – Miféle „ideiglenesen nálunk”? Nem ebben maradtunk!
Három évvel korábban, az esküvőjük után Marcell ünnepélyesen megígérte, hogy külön élnek majd a rokonságtól. Dóra gyerekkorában végignézte, hogyan avatkozott bele a nagymama a szülei mindennapjaiba, és megfogadta, hogy ő ezt soha nem fogja eltűrni.
– Anyunak tényleg nagyon nehéz most – motyogta Marcell bűnbánó arccal. – Kipakolják a lakásából, nincs hová mennie.
– És Brigitta Illés? Vagy a többi rokon? – kérdezte Dóra, ujjain számolva a lehetőségeket.
– Most egyikük sem tudja vállalni – hebegte Marcell.
– Vagyis mi maradtunk az egyetlen opció – vonta le a következtetést Dóra keserű mosollyal. – És meddig tart ez az egész?
– Legfeljebb egy hónap – vágta rá gyorsan Marcell. – Addigra biztos talál albérletet, esküszöm.
Dóra mély levegőt vett. Tudta, hogy a vita értelmetlen. Marcell mindig engedett az anyjának, ráadásul utcára tenni egy idős asszonyt mégsem lehetett.
– Rendben – mondta végül kelletlenül. – De csak harminc nap, semmi több.
Amikor visszatértek a nappaliba, Henrietta Székely már javában pakolt. Ruhák és tárgyak kerültek elő a bőröndökből.
– Egy kicsit rendet raktam – jelentette ki elégedetten. – Elég nagy volt itt a felfordulás.
– Már most elkezdődött… – gondolta Dóra, miközben összeszorította az állkapcsát. Az ő szemében ez a rendetlenség otthonos volt, de nem akart újabb vitát.
– A vendégszoba szabad – mondta végül erőltetett udvariassággal. – Ott kényelmesen elfér.
– Ugyan, drágám! – legyintett az anyós. – Az túl szűk és levegőtlen. Inkább beköltözöm a hálótokba, ti meg alszotok a kanapén. Kis áldozat, most már közös a lakásunk, igaz, fiam?
Dóra szinte megszólalni sem tudott a megdöbbenéstől. Mögötte Marcell idegesen krákogott.
– Anya, talán mégis jobb lenne a vendégszoba – próbálkozott óvatosan.
– Jaj, Marcellkém, tudod, mennyire fáj a hátam – sóhajtozott Henrietta Székely. – Nekem ortopéd matrac kell. Ugye nem akarjátok, hogy szenvedjek?
Marcell tehetetlenül megvonta a vállát, bocsánatkérően pillantva Dórára. A nő lehunyta a szemét, és magában elszámolt tízig, próbálva lenyugodni, mielőtt újabb szót szólt volna.