Zsuzsanna Fekete pontosan tisztában volt vele, hogy a férje időnként félrelép. Nem rendszeresen, és sosem hosszú időre, mégis ez a sűrű hazugságháló végigfeszítette az egész házasságukat, mint egy szúrós fonál. Hosszas mérlegelés után ő maga döntött úgy, hogy ebben a keretben él tovább. Attila Balázs figyelmet szentelt neki, sosem tette szóvá a plusz kilókat, értékelte, hogy gondoskodó, és legfőképp: jó apa volt. A gyerekek rajongtak érte. Csakhogy már mindketten kirepültek. Az idősebb, Marcell Lakatos, más városban tanult és élt, a fiatalabb, Lilla Fülöp pedig nemrég hagyta el az otthoni fészket.
A közös életük megszokott mederben haladt tovább, tele apró rituálékkal és közös szokásokkal. Egy ilyen, évek alatt felépített világot szétverni fájdalmas lett volna. Zsuzsanna az elmúlt két esztendőben abban bízott, hogy Attila egyszer lenyugszik, és véget vet a kalandoknak. De a sors mintha gúnyt űzött volna belőle: a férfi jó formában maradt, sportos volt, megnyerő, és az idő inkább előnyére vált. Nem csoda, hogy könnyen felkeltette más nők figyelmét.
Zsuzsanna külseje egyszerűbb volt, mégsem veszítette el teljesen a báját. Hosszú, világos haja és kék szeme megmaradt, bár a tekintetéből hiányzott az a régi fény; mintha az apró szikrák elszöktek volna. Ennek ellenére a tükörképe még nem zavarta.
– Attila, kész a reggeli, gyere enni!
– Már jövök, drágám! Mit főztél?
– Ahogy szereted: forró kávé, két pirítós tojással.
– Ez már önmagában csábító! Ma este viszont későn érek haza. Ne várj rám.
– Hogyhogy? Ma jön Marcell és Petra Lukács is.
– Petra kicsoda?
– A fiad párja – vágta rá türelmetlenül.
– Ja, értem… Akkor előbb nézd meg, milyen a hangulat, aztán majd csatlakozom.
– És miért is maradsz tovább bent?
– Megbeszélés, aztán egy üzleti találkozó.
– Nem annak az új helyettesednek van ehhez köze, annak a magas szőkének? Láttam az irodában.
– Dehogy, szó sincs róla. Tényleg munka. Köszönöm, finom volt! Mennem kell!
Attila felpattant, szinte érintetlenül hagyva a reggelit, pedig Zsuzsanna fél órát töltött az elkészítésével. Ebben a pillanatban fogyott el végleg a türelme. Pontosan akkor, abban a másodpercben. Felnézett a férjére, és halkan kimondott egy mondatot, amitől Attila visszaroskadt a székre.
– Attila… mi lenne, ha elválnánk?
– Tessék?
– Komolyan mondom. Nyugodtan, botrány nélkül intézhetnénk el mindent.
– Nem értem, miről beszélsz…