— Ne emészd magad, kislányom. Nem te vagy az első, akit rászednek, ezek a csalók pontosan tudják, melyik húrt kell megpendíteni — vigasztalta Réka Simont Ágnes Fehér. — Csak azt sajnálom igazán, hogy eltaszítottál magadtól egy ilyen férfit. Attila Halász már az iskolapad óta rajongott érted, te pedig mélyen megbántottad őt…
Réka most már maga is tisztán látta, mekkora veszteség érte, de úgy érezte, elkésett a felismeréssel. Mintha bezárult volna mögötte egy ajtó, amelyről korábban azt hitte, mindig nyitva marad.
Csak akkor értette meg igazán, mit jelentett Attila számára, amikor elveszítette. Egy hűséges, szeretni tudó ember volt, akiről sokan csak álmodnak, ő mégis természetesnek vette a jelenlétét. Attila mindig mellette állt, a legközelebbi támasza volt, Réka pedig abban a hitben élt, hogy úgysem tűnhet el az életéből. Eközben Ágnes Fehér és Elemér Lakatos annyira belejöttek a „vőlegény–menyasszony” szerepjátékba, hogy végül komolyan elhatározták: összeköltöznek.
— Te pedig, kisunokám, amint találsz magadnak egy menyasszonyt, és eljut a dolog az esküvőig, én rögtön átköltözöm Elemérhez — mondta határozottan Ágnes Fehér Márk Fodornak. — Ezt a lakást neked tartogattam.
— Köszönöm, nagyi, de egyelőre nem hagyhatom itt anyát. Ha egyedül marad, még a végén újra bajba sodorja magát — válaszolta Márk hálásan.
Ezután felkerekedett, és elindult Attila Halászhoz. Úgy gondolta, beszélnie kell vele. Attila mindig egyetlen nőhöz kötődött, sosem nősült meg, talán csak bátorításra van szüksége, hogy újra megpróbálja, és bebizonyítsa Rékának: méltó hozzá.
Attila azonban meglepő módon elutasította a felvetést.
— Elég volt, Márk. Nem akarok már senkinek semmit bizonygatni — zárta rövidre a beszélgetést.
Bár Márk kitartóan próbálkozott, szavai leperegtek róla, minden igyekezet hiábavalónak bizonyult.
Egy alkalommal Márk az édesanyját egy régi iskolai album fölé hajolva találta. Az egyik fényképen fiatalon álltak egymást átölelve: Réka, az édesapja és Attila — gondtalanok, mosolygósak, tele reménnyel.
— Tudod, akkoriban választanom kellett — mondta Réka halkan. — Attila is tetszett, de ő visszahúzódó volt. Apád viszont merész és magabiztos. Az ilyen fiúk mindig vonzzák a lányokat — tette hozzá, majd becsukta az albumot.
Másnap Réka sokáig bent maradt a munkahelyén. Márk már éppen telefonálni készült, amikor meglátta az ablakból, hogy nincs egyedül: Attila kísérte haza.
Réka nem mondott semmit, Márk azonban összerakta a képet. Anyja Attilánál járt, és minden jel arra utalt, hogy titokban újra találkozgatnak.
Ha így van, talán most végre esélyt kapnak — gondolta.
Nem is tévedett. Rövid idő telt el, és Attila megjelent náluk. Más embernek látszott: határozott, magabiztos férfi állt az ajtóban, aki tisztában volt az értékével. Amikor azonban Rékára nézett, a tekintete azonnal ellágyult.
Attila komolyan gondolta. Virággal érkezett, nem kerülgette többé a lényeget, nem bújt a „jó barát” szerepe mögé. Korábban csak azért volt bizonytalan, mert tiszteletből a régi barát, Réka elhunyt férje emléke visszatartotta.
— Legyen köztetek egyetértés és szeretet! — áldotta meg őket Ágnes Fehér. — Isten adjon nektek boldogságot. Most már nyugodt a szívem Rékáért. Már csak az unokám esküvőjét szeretném megélni, meg a dédunokákat ringatni. Akkor Elemérrel akár vissza is vonulhatunk, bár addig még van idő — mosolygott vidáman.
Béke, öröm és szeretet kísérjen mindenkit az elkövetkező évben. És azoknak, akik még egyedül vannak: sosem késő körülnézni. Lehet, hogy egészen közel van valaki, egy csendes, hűséges barát, akinek az értékét eddig nem vettétek észre…