A folyó bal felől sötéten csillogott, tompa fényeket vetve a víz felszínéről, miközben a sodrás Szeged irányába vitte magával a fekete hullámokat. Előttük csak az ösvény keskeny szalagja sejlett fel, majd hirtelen minden felborult.
Egy kiáltás hasított bele az éjszakába. Léptek dübörögtek, lámpák éles fénye vágott keresztül a sötétségen, és Tamás Fazekas hangja szakadt fel mögüle:
– Fuss! Az erdő felé! A tanyákhoz! Keresd meg Ferencet!
Nóra Erdélyi nem gondolkodott. Megfordult, és rohanni kezdett, vakon, céltalanul, mintha maga az éjszaka nyelte volna el. Gyökerekbe botlott, az ágak felsértették az arcát, tüskék akadtak a ruhájába, de csak futott tovább. A háta mögött még hallotta az üldözők zaját, majd a hangok egyre távolodtak, elmosódtak, végül feloldódtak az éjszaka csendjében.
Amikor végre megállt, zihálva simult egy vastag tölzs törzséhez. Körülötte csak az erdő némasága maradt és saját rekedt lélegzete. Hajnalig haladt tovább, a csillagok ritka villanásai és a folyó tompa morajlása vezették, amely most a jobb oldalán kísérte. A lába feltörte a cipőt, a farmerje csuromvizes lett a harmattól, a dzsekije cafatokban lógott rajta.
Ahogy az ég szürke-rózsaszín árnyalatot öltött, megpillantotta a tanyát. Három roskatag ház állt ott: kettő félig összedőlve, beomlott tetővel, a harmadik viszont még tartotta magát. Ablakai épek voltak, és vékony füstszál kanyargott fel a kéményből. Az ajtót egy apró termetű, csontos öregember nyitotta ki. Kopott kabátot viselt az ing fölött, arca mély ráncokkal szabdalt, de a szeme éles volt és élénk. Egy pillantással felmérte Nórát.
– A Király család menyének tűnsz – mondta kijelentő hangon. – Gyere gyorsan, mielőtt meglátnak. Már mutogatják a képedet a környéken.
Bent meleg fogadta. A levegőben száradó gyógynövények illata keveredett: orbáncfű, menta, és még valami ismeretlen. Az öreg egy füstös teáskannából forró italt töltött neki, majd leült vele szemben, olyan tekintettel, mintha régóta erre a találkozásra várt volna.
– Ferenc Halász vagyok – mutatkozott be. – A te apósoddal, László Királlyal hatvannyolc óta összetartunk. A seregben kezdtük. Szólt, hogy ha baj lesz, ide kerülhetsz.
– Hol van ő? – szakadt ki Nórából.
– Elvitték. Erről tudok.
– Hová?
– A folyó melletti raktáraknál tartják, öt kilométerre innen. Most nem lehet odamenni. Őrök, kutyák… De előbb válaszolj valamire.
Ferenc előrehajolt, és a tekintete keményebbé vált.
– Tudod, miért téged keresnek? Miért nem a fiát, hanem téged, aki alig egy éve kerültél a családba?
Nóra hallgatott. Az öreg bólintott.
– Sejtettem. Akkor figyelj.
Amit Ferenc Halász elmondott a következő órában, darabokra törte mindazt, amit Nóra addig igaznak hitt. Valódi szülei, Géza Mezei és Júlia Deák, a Szeged környéki földeken dolgoztak. Amikor a kilencvenes években széthullott a gazdaság, értékes földdarabok kerültek hozzájuk, közvetlenül a főút mellett. Huszonöt évvel ezelőtt autójuk lesodródott az útról és a mélybe zuhant. Papíron baleset volt. Ferenc és László azonban mindig gyilkosságra gyanakodtak. A kétéves Nórát állami gondozásba adták, majd távoli rokonokhoz Debrecenbe, és az igazságot eltitkolták, hogy megóvják azoktól, akik a szüleit elhallgattatták.
Az örökségre senki sem jelentkezett időben. A föld negyedszázadon át parlagon hevert, „gazdátlan” jogi státuszban.
– Fél éve László ügyvédeket fogadott – folytatta Ferenc. – Perrel visszaszerezte a jogaidat. A föld most hivatalosan a tiéd. Akik rá áhítoznak, nem várhatnak tovább. Kell nekik az aláírásod. Szép szóval vagy erővel.
Nóra mozdulatlanul ült. A fejében zúgott a vér. Gyerekkora, az intézet, az idegenség érzése mind hazugság volt, egy gondosan felépített csend a szülei halála fölött. És László Király minderről tudott.
– Az apád barátja volt – mondta Ferenc halkabban. – Megesküdött, hogy vigyáz rád. Amikor a fia beléd szeretett, azt hitte, a sors így teszi teljessé az ígéretet.
Másnap estére sikerült kapcsolatba lépni a többiekkel. Tamás Fazekas és Imre Kelemen kijutottak az üldözők gyűrűjéből, és elérték a régi malomnál megbeszélt pontot. Margit Mészárost egy biztonságos folyóparti házban hagyták – nem bírta volna az utat. Amikor mindannyian Ferenc kunyhójában ültek, és Nóra elmondta, amit megtudott, csak a tűz pattogása törte meg a csendet.
– Ki kell hoznom – szólalt meg végül Nóra. – Egész életében engem védett. Most rajtam a sor.
A raktárakat a harmadik napon találták meg. Rozsdás csarnokok, három terepjáró a kapunál, fegyveres őrök és kutyák. Nóra egy gazos domboldalról figyelte őket a távcsővel. Odabent egy férfit látott székhez kötözve: ősz hajú volt, arca összeverve, de a tekintete makacsul élő. László Király. Az apósa. Az apja, akit a sors választott neki.
Egy bőrkabátos férfi ordított vele szemben. Tibor Balog volt, egykori üzlettárs, most ellenség. Nóra minden vonását az emlékezetébe véste, és megfogadta, hogy felelni fog.
A mentőakció egy hétig készült. Ferenc régi kapcsolatai mozdultak meg: volt rendvédelmisek, veteránok. Közben bizonyítékokat gyűjtöttek, hangfelvételeket, iratokat, tanúvallomásokat. Minden a megfelelő csatornákon a nyomozókhoz került.
Az akció éjszakáján Nórának rejtve kellett volna maradnia. Tamás esküt vett tőle. De amikor meglátta, hogy Balog kést szorít Tamás torkához, és üvölt: „Még egy lépés, és meghal!”, benne valami átkattant. Előlépett a ládák mögül, a fénybe.
– Engem keresnek – mondta nyugodt hangon. – Nóra Mezei vagyok. Engedjétek el őket, és aláírok mindent.
Balog elégedetten vigyorgott, de ekkor kék fény villant, szirénák üvöltöttek fel. A hatóságok pontosan érkeztek.
Lászlót még azon az éjszakán kiszabadították. Sérült volt, legyengült, de élt. Amikor a mentősök elvitték, Nórára nézett.
– Kislányom… – suttogta.
Három nappal később Mátyás Papp érkezett meg fekete terepjárón. Ötvenmillió forintot ajánlott a földekért, és „védelmet”.
– Balog ostoba – mondta lenézően. – Én tárgyalok.
– Mondja meg a főnökének – felelte Nóra –, hogy inkább meghalok, mint hogy eladjam. Ez a föld nem áru.
A harmadik napon kommandósok jöttek. Balog vallomást tett. Pappot az irodájából vitték el.
Egy hónappal később mindannyian a Király-ház verandáján ültek. Az ősz meleg volt, az almafák roskadoztak. László, tolószékben, teát tartott a kezében.
– A föld elvehető – mondta csendesen. – A család nem.
Tamás megszorította Nóra kezét. Margit, Imre és Ferenc velük szemben ültek.
Nóra tudta: mindent elveszített, hogy mindent megtaláljon. A zsebében ott lapult László levele. „Élni kell.” És ő élt. Nem volt többé egyedül. Volt családja.