A harmadik napon, a késő délutáni órákban szólalt meg a telefon. Imre Kelemen előhúzta a zsebéből a régi, kopott nyomógombos készüléket, amelyet már csak megszokásból hordott magánál, és a füléhez emelte. Nóra figyelte őt, és szinte fizikailag érezte, ahogy a férfi arcáról eltűnik minden szín, mintha valaki egyetlen mozdulattal letörölte volna róla az életet, és csak fakó szürke árnyalatokat hagyott volna hátra.
– Mikor? – kérdezte tompán. – Hová vitték? … Értem. Igen. Szólj, amint bármi változik.
A vonal megszakadt. Imre nem tette le azonnal a telefont, csak ült mozdulatlanul, és a falat nézte, mintha ott keresné a válaszokat.
– Mi történt? – Nóra felpattant, olyan hirtelen, hogy a kisszék felborult mögötte. – Mondja már!
– Elvitték – szólalt meg végül Imre. – László Királyt. Felforgatták a házat, mindent átkutattak. Azt sem tudni, hová vitték.
– Meghalt? – csúszott ki Nóra száján.
– Nem. Még nem. Élve van rájuk szükségük.
Nóra hátralépett egyet. Úgy érezte, mintha a padló megszűnt volna alatta létezni. Az az ember, aki mindent feláldozott érte, most azok kezében volt, akik elől őt kimenekítette. Miatta. Azért, mert ő elmenekült, ő pedig ott maradt.
– Kik ezek? – kérdezte rekedten. – Mit akarnak? Hogyan lehet őket megállítani?
Imre nem válaszolt azonnal. Felállt, végigment a szobán, a deszkák panaszosan nyögtek a léptei alatt. Az ablakhoz állt, sokáig bámulta az üvegen túli erdőt, majd megfordult. Az arcán olyan elszántság ült, amitől Nórát kirázta a hideg.
– A táskádat átnézted rendesen?
Nóra értetlenül nézett rá, aztán a vászontáskára, amelyet az esküvő éjszakája óta nem engedett ki a kezéből. Már a része lett, amulett, amely az előző életéhez kötötte. A papírokat ellenőrizte, a pénzt megszámolta, de mindezt kábultan, automatikusan tette, nem gondolva arra, hogy bármi más is lehet benne.
– Az irataim… az adókártyám… a házassági anyakönyvi kivonat… – sorolta.
– A belső zsebet is megnézted?
Nóra kihúzta a rejtett cipzárt, amelyet eddig észre sem vett, és ujjai egy lapos, kemény borítékba ütköztek. A béléshez simult, kívülről nem lehetett kitapintani. Sem cím, sem név nem volt rajta, csak ennyi: „Nóra”, sietős, de határozott kézírással, balra dőlő betűkkel. Reszkető kézzel bontotta fel, és kihajtogatta a gyűrött, tépett szélű papírlapot.
„Kislányom – állt az elején, és ettől az egyetlen szótól elakadt a lélegzete. – Ha ezt olvasod, akkor biztonságban vagy, és a tervem működött. Most még ne kérdezz semmit. Ne nézz vissza. Menj, rejtőzz el, és hallgass azokra, akiket melléd állítottam. Jó emberek. Nem hagynak cserben.
Tudom, hogy félsz, és hogy haragszol rám, amiért minden magyarázat nélkül kiragadtalak az életedből, azon az éjszakán, amelynek boldognak kellett volna lennie. De hidd el, nem volt más választásom. Később minden világos lesz, amikor elcsendesedik a vihar.
Erősebb vagy, mint gondolod, Nóra. Túlélted az árvaházat, a magányt, a nevelőcsaládot, amely sosem lett igazán a tiéd. Ezt is túl fogod élni. Hiszek benned. Úgy, ahogy még soha senkiben. Élni kell. Bármi történjen, élni kell. Ez a legfontosabb. A többi majd jön magától.
Apa.”
Nóra újra és újra elolvasta a sorokat. Ujjával követte a betűket, a kézírás minden apró ívét, amely most többet ért számára, mint a táskában lapuló nyolcszázezer forint. A könnyei ráhullottak a papírra, elmosták a tintát, ezért sietve félrehúzta a levelet, nehogy tönkretegye az egyetlen dolgot, ami attól az embertől maradt, aki apjának nevezte magát.
Apa. Ezt a szót soha nem használta. Az árvaházban Béla Halász volt a hivatalos nevelő, a nevelőcsaládban Lajos Rácz, hideg udvariassággal. Most pedig egy férfi, akit kevesebb mint egy éve ismert, leírta ezt a szót, tudva, hogy talán nincs több ideje.
– Tudta, hogy elviszik – szólalt meg halkan. – Tudta, és mégis maradt. Jöhetett volna velem. Elbújhatott volna.
– László Király soha nem csinál semmit félig – mondta Imre, miközben leült vele szemben. – Ha elhatározta, hogy megment, akkor meg is teszi. Akár az élete árán. Harminc éve ismerem. Amikor segített eltemetni az anyámat, egy fillérem sem volt. Az ilyen ember a végsőkig tartja a szavát.
Nóra gondosan összehajtotta a levelet, kisimította a gyűrődéseket, és a farmerja zsebébe csúsztatta, egészen közel a testéhez. Először nem a félelmet érezte, hanem valami mást: forró, szilárd érzést, mintha egy izzó parázs lobogna a mellkasában. „Élni kell.” Ezek a szavak kapaszkodóvá váltak a bizonytalanságban.
A harmadik napon találtak rájuk.
Nóra a ház előtti lépcsőn ült, élvezve az augusztusi nap utolsó, már hűvösebb sugarait, amikor meghallotta a motorzajt. Nem egyet, többet. A hang a földútról közeledett, szétzilálva az erdő csendjét.
Imre, aki a fészerben dolgozott, elsőként jelent meg. Letörölte a kezét a nadrágjába, és egyetlen mozdulattal a ház felé intett.
– Be – mondta halkan. – A pincébe. Azonnal. Egy hang se.
A rejtekhely a konyha padlója alatt volt, régi szőnyeggel és egy nehéz ládával álcázva, amelyet Margit Mészáros meglepő erővel húzott arrébb. Nóra lemászott a meredek létrán a dohos sötétbe, a savanyú káposzta és nedves föld szagába, és összegömbölyödve ült le a befőttesüvegek között.
A repedezett deszkák résein keresztül látta a fényt, és hallott minden lépést.
– Nyisd ki, öreg! – harsant kintről egy rekedt hang. – Beszélni akarunk.
– Miről? – felelte Imre nyugodtan. – Nem hívtalak benneteket.
– Egy nő kell. Király menyasszonya. Nagy lagzi volt, aztán a menyecske eltűnt.
– Nem tudok semmiről – jött a válasz. – Csak egy idős rokonom van itt, Debrecenből jött gyógyulni.
Nevetés. Gúnyos, nyers.
– Akkor szétnézünk.
Léptek dübörögtek, a föld hullott a pince mennyezetéről. Valaki megállt közvetlenül a rejtek fölött.
– Ez meg mi?
– Régi szőnyeg – mondta Imre. – Emlék.
Hosszú szünet. Nóra nem mert levegőt venni.
– Most elmegyünk – hangzott el végül. – De visszajövünk. Király nálunk van. A nőn múlik, meddig él.
A motorok zaja lassan elhalt.
Imre csak jó pár perc múlva nyitotta fel a rejteket.
– Mennünk kell – mondta feszülten. – Azonnal.
Másnap hajnalban indultak. A köd tejfehéren ült a földeken, a „Niva” alig látta az utat. A kukoricás között haladtak, amikor egy fekete terepjáró bukkant fel előttük. Két férfi szállt ki.
– Hajolj le! – kiáltotta Imre, és a gázra lépett.
Az autó letért az útról, betört a kukoricába. A szárak csattogtak, a motor felbőgött, és Nóra tudta, hogy innen nincs visszaút, csak előre, bármi áron.
