Imre Kelemen felordított a motor zaján át:
– Kapaszkodj!
Egy hirtelen mozdulattal balra rántotta a kormányt, és a „Niva” beesett egy alig észrevehető résbe, ahol a kukoricás fala mögött keskeny erdősáv húzódott. Nóra Erdélyi addig fel sem fogta, hogy ott fák vannak – a magas szárak teljesen eltakarták. Az ágak visítva karcolták végig az oldallemezt, az egyik tükör száraz reccsenéssel szakadt le és tűnt el mögöttük, a szélvédőt sűrű karcok hálózták be, de az autó törtetett előre, mintha maga is tudná, hogy nincs más választása. A fák között már kirajzolódott az aszfalt szürkés csíkja.
A terepjáró nem követte őket. Túl széles volt, túl alacsony ehhez az őrült manőverhez. Amikor kiugrottak az országútra, Imre harmadikba tette, és gázt adott. Sokáig nem néztek hátra; csak mentek, amíg a tanya és a földek el nem olvadtak mögöttük.
Nóra csak ekkor vette észre, hogy a kilincsbe kapaszkodó ujjai elfehéredtek. Lassan elengedte, és megdöbbenve tapasztalta, hogy alig érzi a kezét: zsibbadt volt, finoman remegett az egész karja.
– Kik voltak ezek? – kérdezte rekedten, amikor végre engedelmeskedett neki a hangja. – És miért pont engem hajtanak ennyire?
Imre hosszú ideig nem felelt. Az útra meredt, az arca kemény volt, mintha kőből faragták volna. Végül halkan szólalt meg, de minden szava élesen vágott.
– Már pontosan tudják, ki vagy. Tudják, hogyan nézel ki, és azt is, hogy életben maradtál. Mostantól mindenhol keresni fognak. Faluról falura, útról útra. Addig nem állnak meg, amíg rád nem találnak.
A folyóparti ház alkonyatkor bukkant fel. Alacsony, tömör téglaépület volt, mohazöld foltokkal a palatetőn, körülötte elvadult almáskert. Az ágak sűrűn hajoltak az épület fölé, apró, savanyú almák koppantak az ablaküvegen, ahogy megmozdult a szél. Nóra kiszállt, óvatosan megmozgatta elgémberedett lábait, felszisszent a vállába nyilalló fájdalomtól, majd megtorpant.
A rozsdás zsanér nyöszörögve engedett, és a kapun kilépett egy férfi. Magas volt, széles vállú, az inge gyűrött, az arca fáradt. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, az arcán friss, lilás-zöld folt terült el az arccsonttól a halántékig. Tamás Fazekas. A férje. Az az ember, akit azon az éjszakán vesztett el, amikor minden darabokra hullott.
Pár másodpercig mozdulatlanul álltak egymással szemben a poros udvaron. Nóra Tamás arcán pontosan azt látta, amit saját magában is érzett: hitetlenséget, megkönnyebbülést és félelmet egyszerre. Aztán futni kezdett, megbotlott az almafák gyökereiben, és Tamás félúton elkapta. Olyan erővel szorította magához, hogy alig kapott levegőt.
– Élsz… – suttogta Tamás a hajába, a hangja elcsuklott. – Istenem, élsz… Azt hittem… nem tudtam… És te… te jól vagy?
Nóra hátrébb húzódott, végigsimított az arcán lévő zúzódáson. Tamás összerezzent az érintéstől.
– Ez honnan van? Mi történt veled?
Tamás ráborította a kezét az övére. A mozdulat gyengéd volt, mégis bűntudattal teli.
– Sajnálom – mondta halkan. – Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe. Nem lett volna szabad…
– Később – vágott közbe Nóra. – Előbb mondd el, mi zajlik körülöttünk.
Leültek a verandára, a repedezett deszkák még őrizték a nap melegét. Tamás rágyújtott, de a keze remegett; két gyufa eltört, mire a harmadik végre lángra kapott. Nóra türelmesen várt, bármennyire is feszítették belül a kérdések.
– Minden a kilencvenes években kezdődött – szólalt meg végül Tamás, a tekintetét a fák között csillanó Szeged vize felé szegezve. – Akkor még iskolás voltam. Apám a társával földeket vásárolt fel az M4-es mentén, dél felé. Akkoriban senkinek sem kellettek azok az elhagyott parcellák. A társa Tibor Balog volt. Együtt tanultak, együtt nőttek fel. Amikor az út elkészült, a föld ára az egekbe szökött. Szétváltak. Papíron minden tiszta volt, de Balog úgy érezte, hogy apám kijátszotta, a legjobb területek nála maradtak. Huszonöt évig érlelte magában a dühöt.
– És a mi esküvőnk… – Nóra torka összeszorult.
– Igen. – Tamás mélyet szívott a cigarettából. – Lazább volt a védelem, mindenki ünnepelt, senki sem figyelt. Ideális alkalom volt, hogy a legérzékenyebb ponton üssön. Téged. Az új embert. Azt, akinek nincs hátországa.
Nórában jeges hideg terjedt szét.
– Apád tudta előre – folytatta Tamás. – Egy órával az érkezésük előtt figyelmeztették. Valaki Balog köreiből, aki még mindig hű volt hozzá. Apám nem gondolkodott: összeszedte a pénzt, az iratokat, és hozzád ment.
– Te miért nem voltál vele? – kérdezte Nóra halkan.
Tamás elhallgatott, majd lassan válaszolt.
– Engem is megpróbáltak elkapni. Ketten voltak a hátsó bejáratnál. De te fontosabb voltál nekik. Az egyik meglepődött, hogy védekezem, elmenekült. Apám pedig maradt, hogy fedezze a menekülésedet.
– Miattam van fogságban – mondta ki Nóra.
– Azért van ott, mert így döntött – vágott vissza Tamás indulatosan. – Azt mondta: a te életed többet ér. Azt mondta rólad, te vagy az első jó dolog, ami hosszú idő óta történt a családunkkal.
Nóra sokáig hallgatott. Amikor megszólalt, a hangja biztos volt.
– Nem bujkálok tovább.
– Nóra…
– Egész életemben egyedül voltam – folytatta. – Intézet, majd egy család, ahol csak a pénz számított. László Király volt az első, aki lányaként bánt velem. Nem hagyom ott.
Tamás nézte, majd bólintott.
– Akkor együtt.
Az éjszaka túlságosan csendes volt. Nóra nem aludt, amikor motorzaj közeledett. Ajtók csapódtak, hangok harsantak.
– Elég a bújócskából! Tudjuk, hogy itt van!
Tamás már fel is ugrott.
– Maradj bent – súgta.
Kint fenyegetések hangzottak el. Valaki közölte: László Király náluk van. Bizonyítékot követeltek. Egy ütés tompa hangja és egy elfojtott nyögés hallatszott. Nóra az ajtó felé indult, de Margit Mészáros erős kézzel visszatartotta.
– Ne menj – suttogta. – Ezek nem tartják a szavukat.
Végül a motorok elhallgattak, de a fényszórók fénye körbejárta a házat.
– Várnak – mondta Margit halkan.
Tamás vérző szájjal tért vissza. A tekintetük találkozott, és mindketten tudták: menniük kell.
A hátsó kapun át távoztak. Imre elterelte a figyelmet, miközben Nóra, Tamás és Margit egymás mögött haladtak a folyó menti ösvényen, beleolvadva a sötétségbe, abban bízva, hogy az éjszaka még egy kis ideig elrejti őket.