Az esküvő éjszakáján az após bezárta az ajtót, előhúzott nyolcszázezer forintot, és csak ennyit mondott:
– Fogd a pénzt, öltözz át, és menj ki a hátsó ajtón. Azonnal.
– László Király… mi történik? – kérdeztem akkor még értetlenül.
– Nincs idő magyarázni. Fuss, kislány, fuss – válaszolta, és a hangjában olyan sürgetés volt, amitől megfagyott bennem a levegő.
Azt mondta: már itt vannak. Kik? Ezt nem tudtam. De hallgattam rá. Ez az engedelmesség mentette meg az életemet.
Az utolsó vendégek éjfél körül indultak haza. Nóra Erdélyi végre egyedül maradt a második emeleti hálószobában, és lehuppant az ágy szélére. A lába ólomsúlyúnak tűnt a nyolcórányi magassarkú után. Tamás Fazekas még lent volt, rokonokat kísért ki, a nevetések és halk beszélgetések tompán szűrődtek fel a földszintről, ajtók csapódtak, poharak csörrentek.
A gyöngyökkel kivarrt menyasszonyi ruha fehér felhőként terült el a fotelben. Nóra már selyem pongyolában állt a régi fésülködőasztal előtt, amelynek megfakult tükre elmosta a körvonalakat. A saját arcát nézte, és próbálta felfogni, hogy mindez mostantól az ő élete: a Szeged melletti ház, a százfős lakodalom, az aranygyűrű az ujján.
A zár kattanására mosolyogva fordult meg, biztos volt benne, hogy Tamás az. Az ajtóban azonban nem a férje állt, hanem az apósa. László Király, a hatvankét éves, zömök férfi, ősz halántékkal és olyan nagy, kérges kezekkel, amelyek egész életükben munkát ismertek.
Belülről fordította el a kulcsot. Nóra ösztönösen lekapta a székről a köntöst, és a mellkasához szorította.
– László… mi baj történt?
Nem válaszolt azonnal. Az ablak melletti íróasztalhoz lépett, és ledobott rá egy vastag pénzköteget. Aztán még egyet. Aztán még többet. Nyolc csomag feküdt egymáson rendezetlenül. Csak ezután fordult felé, és úgy nézett rá, hogy Nóra hátán végigszaladt a hideg.
– Öltözz fel – mondta halkan, de abban a hangban benne volt a végső határ. – Farmer, kabát, sportcipő. A szekrényben, alul. Gyorsan.
– Nem értem…
– Nincs idő. – Az ablakhoz lépett, félrehúzta a függönyt egy ujjnyira, és kifürkészte a kert sötétjét. – A pénzt vedd magadhoz. Az irataid a vászontáskában vannak a széken. A hátsó kijáraton mész ki, át a veteményesen, a távoli kapuig. Ott várnak.
Odakintről zaj hallatszott: kavics roppant kerekek alatt, motorok mély dörmögése. Nem egy autó. Több. László Király hátrébb lépett az ablaktól, az állkapcsa megfeszült.
– Kik ezek? És hol van Tamás?
– Fuss, kislány. – Úgy mondta, hogy elakadt a kérdés Nóra torkában. – Már megérkeztek. Ha nem teszed, amit mondok, ma éjjel meghalsz ebben a házban. Bízol bennem?
Nóra belenézett a szemébe. Ugyanaz a világosszürke szín, mint Tamásé, vörös erekkel átszőve. Olyan félelmet látott ott, amely messze felülmúlta a sajátját.
– Nem magam miatt… miattad hiszek – suttogta, majd a szekrényhez lépett.
A farmer pont jó volt, a kabát túl nagy, idegen férfivállról maradt, dohány és olaj szaga lengte körül. Cipőt húzott, nem bajlódott a fűzővel. Felkapta a könnyű táskát, kitapintotta benne az útlevelet és még néhány papírt.
– És te? Én maradok?
Az após kinézett a folyosóra.
– Gyere utánam. Csendben.
A szolgálati lépcsőn mentek le, amit a készülődés idején használtak. Lent, a sötét kamrában alma és öreg fa illata keveredett. László Király félretolta a krumpliszsákot, és egy alacsony ajtót nyitott ki. A túloldalon a fóliasátor és az ágyások körvonalai rajzolódtak ki.
– Egyenesen menj. Ne térj le. A kerítés mögött földút van, ott vár valaki kocsival. Imre Kelemennek hívják. Biztonságos helyre visz.
– László… mi folyik itt? Kik ezek az emberek? Hol van a férjem?
Az após a kezére tette a sajátját. Szorítása rövid volt és kemény.
– Ne nézz hátra. Ne állj meg. Fuss! – és kilökte őt az augusztusi éjszakába.
Nóra végigszáguldott a paradicsomágyások között, botladozott karókban, kötelekben, a harmatos fű csapkodta a bokáját. A fekete föld és a kapor szaga eltöltötte a tüdejét. Valahol kutya ugatott. A ház felől ajtó csapódott, idegen férfihangok harsantak fel. Nem fordult meg. Elérte a kaput, kitapogatta a reteszt, kirántotta, és kirohant a földútra, amelyet két oldalról sötét napraforgótáblák szegélyeztek, nehéz fejekkel lehajtva.
Egy „Niva” állt pár tíz méterre, leoltott fényszórókkal. Mellette sapkás férfi dohányzott, alacsony, zömök alak, olyan arccal, amely azonnal felejthető.
– Nóra Erdélyi? – kérdezte. – Igen? Szálljon be, gyorsan.
Az anyósülésre ugrott, az ajtó már csapódott is, a kocsi megindult, mielőtt becsatolhatta volna magát. A sofőr – Imre Kelemen, jutott eszébe – biztos kézzel vezetett, lámpa nélkül, mintha csak ő ismerné az utat. A földút kanyargott a dombok között, elkerülte a falut. Visszanézve Nóra látta, ahogy a házban felgyulladnak a fények, szobáról szobára, emelet emelet után, és újabb autók érkeznek a kapuhoz, vakító reflektorokkal.
– Ne nézze – mondta Imre anélkül, hogy ránézett volna. – Semmit sem ér, csak ideges lesz.
– Kik ezek?
– Rossz emberek.
– Ezt már kitaláltam! – csattant fel, ahogy a félelem dühbe fordult. – Jogom van tudni, mi elől menekülök az esküvőm éjszakáján!
Imre hallgatott, majd felkapcsolta a fényszórót, amikor aszfaltútra értek.
– Aki túl sokat tud, az veszélyben van. Ezt mondta László Király. Nekem az a dolgom, hogy épségben eljuttassam magát. A többi nem rám tartozik.
Nóra a térdén szorította a táskát, az elsuhanó oszlopokat bámulta. Pár órája még „csókot!” kiáltottak körülötte, most egy idegen férfi mellett ült, és nem tudta, él-e egyáltalán a férje.
Egy elhagyott faluban álltak meg. Alig tíz ház, többségük bedeszkázott ablakokkal, beszakadt tetőkkel. Csak egyetlen házban égett halvány sárga fény.
– Margit Mészáros várja – bökött a sofőr a ház felé. – Én itt maradok.
Az ajtót nyitó asszony testes volt, dolgos kezű, ráncos arcú, de élénk szemű.
– Gyere csak, lelkem – mondta. – Igyál egy kis forró teát, teljesen elsápadtál.
Bent kemencefüst és szárított gyógynövények illata terjengett. A kemence elfoglalta a szoba felét, az asztalon már gőzölgött a tea, mellette friss sütemény.
– Nem vagyok éhes – mondta Nóra.
– Egyél, szükséged lesz az erőre.
Engedelmesen harapott bele, ízt alig érzett, majd hirtelen sírni kezdett. Csendesen, csúnyán, elkenve a sminket.
– Nem értem… miért vagyok itt? Miért küldött el az apósom? Hol van Tamás?
– Azért tette, hogy megmentsen – felelte Margit halkan. – Többet én sem tudok, és neked sem kell. Ma itt alszol, reggel továbbvisznek.
– Hova?
– Oda, ahol biztonságosabb.
Nóra álmatlanul forgolódott a keskeny ágyon, hallgatta az óra kattogását, a padló recsegését, az egér motoszkálását. Tamás jutott eszébe: a keze, a nevetése, ahogy azt suttogta: „a feleségem”. Tudja-e, hogy eltűnt? Keresi-e? Vagy… csapda volt az egész?
Hajnal felé elszenderedett, és Margit érintésére ébredt.
– Kelj fel, indulni kell.
Egy vadászházba vitték a falutól húsz kilométerre: rönkház a tisztás közepén, kúttal, farakással.
– Ha kérdezik, Debrecenből jöttél, az unokahúgom vagy – mondta Margit. – Megértetted?
– Igen.
Imre Kelemen ekkor megszólalt.
– Akik segítenek neked, mind László Király emberei. Olyanok, akiknek egykor segített. Most visszaadják.
– Miért? Hiszen alig ismert.
Imre fáradtan nézett rá.
– Azt mondta, te voltál az első jó dolog a fia életében hosszú évek óta. És nagyon megszeretett.
Nóra lesütötte a szemét. Árvaházban nőtt fel, nevelőcsaládban élt, de sosem volt igazán az övék. Most pedig valaki mindent kockára tett érte.
A második…
A gondolat itt szakadt meg benne, miközben a reggeli fény lassan beszűrődött az ablakon, és ő még nem sejtette, hogy ez csak a kezdet.