Diána végül elfogadta azt, amit hónapokig képtelen volt kimondani: az édesanyja eltűnt, és minden jel arra mutatott, hogy talán soha többé nem látja viszont. A gondolat szinte elviselhetetlen volt, mégis együtt kellett élnie vele. Nem választása volt, hanem kényszerű belenyugvás.
A nyaraló egy különösen szép környéken állt, magas fenyők gyűrűjében, mintha a természet maga akarta volna elrejteni a külvilág elől. A kétszintes házhoz tágas veranda tartozott, a kert gondozott volt, rendezett, tele virágágyásokkal. Az édesapja vásárolta még évekkel ezelőtt, amikor Diána alig volt több kamasznál. Itt teltek a nyarak, itt ünnepelték a családi alkalmakat. Az apja halála után azonban Diána szinte teljesen elkerülte ezt a helyet — túl sok emléket hordozott, túl sok fájdalmat.
Az autó letért a főútról, és rákanyarodott a jól ismert földútra. Néhány perc múlva feltűnt a ház, és Diána már messziről érezte: valami nem stimmel. A virágágyások tele voltak színes virágokkal, a kiskapu frissen volt festve, az ablakokban új függönyök lengedeztek. Az egész ház élettel telinek, lakottnak tűnt.
– Ugye mondtam – jegyezte meg Zsolt elégedetten. – Nikolett tényleg odafigyel mindenre.
Kiszálltak az autóból. Diána körbenézett: a járdák felsöpörve, a fű gondosan lenyírva. Elindult a ház felé, amikor hirtelen gyereknevetést hallott a kert irányából. Megkerülte az épületet, és a telek végében álló pavilonhoz ért, amely egy kis tó mellett húzódott. Amit ott meglátott, szó szerint földbe gyökereztette a lábát.
A pavilonban, egy fonott karosszékben, egy idős asszony ült világos ruhában. Az ölében egy sötét göndör hajú kisfiú ücsörgött. Az asszony halkan beszélt hozzá, a tóban úszó kacsák felé mutatott. A gyerek kacagott, tapsolt örömében.
Diána megszédült. Egyetlen pillantás elég volt. Az arcot ezer közül is felismerte volna.
– Anya? – csúszott ki a száján rekedten, alig hallhatóan.
Az asszony felnézett, és Diánára pillantott. A vonások ismerősek voltak: barna szemek, finom orr, vékony ajkak. De a tekintet üres maradt, nem csillant benne felismerés, csak óvatos érdeklődés.
– Tessék? – kérdezte Erzsébet Fehér kissé oldalra billentett fejjel. – Ismerjük egymást?
– Azt mondta… anya – lépett közelebb Diána. A szíve vadul vert, a lába remegett. – Anya, én vagyok az. Diána. A lányod.
Erzsébet hosszan nézte őt, mintha a memóriája mélyén kutatna. Aztán lassan megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem ismerem magát. Biztosan téved.
– Anya… – Diána levegő után kapott. Fél év keresés, remény és kétségbeesés. És az anyja végig itt volt. A nyaralóban. Alig ötven kilométerre.
Ekkor lépett ki a házból Nikolett Váradi, a kezében egy nagy fazékkal. Amikor meglátta Diánát, elmosolyodott.
– Ó, visszajöttél! Isten hozott itthon – mondta vidáman, és letette a fazekat az asztalra. – Maradtok ebédelni? Épp most főztem levest.
– Nikolett… – Diána remegő kézzel az anyjára mutatott. – Ez a nő… hogy került ide?
– Ja, Erzsébet – felelte Nikolett gyengéd mosollyal. – Már hónapok óta velünk él. Miért?
A kis Máté Pálosi az asszony öléből Diána felé integetett.
– Nikolett – lépett közelebb Diána, a hangja elcsuklott. – Ő az édesanyám. Erzsébet Fehér az én anyám.
Nikolett megdermedt. A fazék majdnem kiesett a kezéből.
– A te… anyukád? – suttogta döbbenten. – Ezt nem tudtam… Istenem…
– Fél éve tűnt el – hadarta Diána könnyeivel küszködve. – A rendőrség, magánnyomozó… senki nem találta. Azt hittem, örökre elvesztettem.
Nikolett leült a padra, mintha hirtelen elfogyott volna az ereje.
– Kérlek – fogta meg Diána a kezét. – Mondd el, hogyan került ide.
– Rendben – bólintott Nikolett. – Üljünk le. Elmondok mindent. Erzsi, drágám, játszol még egy kicsit Mátéval?
– Persze – mosolygott az asszony. – Megnézzük a kacsákat, jó?
Diána szemben ült Nikolettel, ökölbe szorította a kezét, hogy csillapítsa a remegést.
– Kezd az elején.
– Pár nappal azután történt, hogy megkaptuk a kulcsokat – kezdte Nikolett. – Pontosan négy nappal később. Sétálni mentünk Mátéval a folyó felé. A hídnál láttam meg őt. Ott állt az út közepén, teljesen tanácstalanul. Olyan elveszettnek tűnt, hogy nem tudtam otthagyni. Megkérdeztem, segíthetek-e. Azt kérdezte: hol van a ház. Azt mondta, keresi az otthonát.
Diána feszült figyelemmel hallgatta.
– Megkérdeztem, melyik házat. Mondott egy utcát és egy számot. Pont ezt. A nyaralót. Amikor idehoztam, sírni kezdett. Azt mondta, ismeri ezt a helyet. Hogy itt volt a férjével, Kollyal. Folyton ismételgette a nevét.
– Az apám – suttogta Diána. – Harminc éve halt meg.
– Ő ebben az időben él – bólintott Nikolett. – A múltban ragadt.
– És engem egyáltalán nem…? – Diána az anyjára nézett.
– Nem – rázta meg a fejét Nikolett. – Mintha te nem is léteznél az emlékeiben.
– Orvoshoz kell vinni – törölte meg Diána az arcát. – Azonnal.
– Elvittem – felelte Nikolett. – De nem akart további vizsgálatokat.
– Majd én intézem – mondta határozottan Diána.
Másnap Diána a nyaralóba hívta a város egyik legjobb neurológusát. A vizsgálat után az orvos félrevonta.
– Az édesanyja valószínűleg egy enyhe szívrohamon esett át – mondta halkan. – Ez károsíthatta a hosszú távú memóriát.
– Van esély, hogy emlékezni fog rám? – kérdezte Diána remegve.
– Nem lehet biztosat mondani. Idő, türelem és szeretet kell.
Egy héttel később mindannyian beköltöztek a városi házba. Diána munkát adott Nikolettnek, Máté mellé dadát fogadott, az anyja pedig lassan, nagyon lassan kezdett emlékezni. Először régi barátokra, majd címekre, végül rá is.
Három hónappal később Erzsébet mosolyogva fogadta Diánát az ajtóban.
– Diánám, kislányom – mondta egyszerűen.
És akkor Diána tudta: végre újra van családja. Nem a kötelességből született, hanem abból, amit szeretetnek hívnak.