A parkoló felől már majdnem belépett a terminál ajtaján, amikor még visszatartotta egy sürgős hívás Ferenc Rácztól. András Illés már bent járt, ő azonban félrehúzódott, hogy felvegye. A beszélgetés rövid volt, és fájdalmasan üres: sem új nyom, sem tanú, sem előrelépés. Ferenc hangjából is kiérződött a tehetetlenség. Miután letette a telefont, Diána gyorsabb tempóra váltott. Alig maradt fél óra a beszállásig, és ezt a járatot semmiképpen sem kockáztathatta meg. A befektetők nem vártak volna rá, ha lekési.
A terminál bejáratánál azonban valami mégis megállította. Egy fiatal nő ült a betonkorláton, nagyjából harminc körüli lehetett, karjában egy kisgyerekkel. A kép valahogy kilógott a siető, húzóbőröndös tömegből. A nőn kopott, túl nagy kabát volt, haja rendezetlenül hullott az arcába, de az arca… az arca meglepően szép volt, finom vonásokkal és nagy, barna szemekkel. A karján szorongatott kisbaba vékony takaróba volt csavarva, ami szemmel láthatóan kevésnek bizonyult az őszi hideghez.
Diána eredetileg tovább akart menni. Nem volt ideje, rohannia kellett. Mégis, valami visszatartotta. Talán a nő tekintete: fáradt volt, mégis volt benne valami csendes méltóság. Vagy az, ahogy a gyereket magához szorította, mintha a saját testével próbálná megóvni a hidegtől.
– Elnézést… – lépett közelebb Diána. – Minden rendben van?
A nő összerezzent, és óvatosan pillantott fel rá, ösztönösen még közelebb húzva magához a babát.
– Igen… igen, minden – felelte halkan.
– Ne haragudjon a kérdésért, de… van hová menniük?
A nő egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné, érdemes-e igazat mondania egy idegennek. Aztán lesütötte a szemét.
– Egyelőre nincs. De megoldjuk.
Diána a gyermekre nézett. A kisfiú – a világoskék sapkából ítélve – aludt, az anyja vállába fúrva az arcát. Nem lehetett több egyévesnél. És ekkor hirtelen átvillant Diána fején egy gondolat: mi van, ha az ő anyja is valahol így ül most? Egyedül, kiszolgáltatva. Mi van, ha mellette is elmennek az emberek, ugyanilyen közönnyel?
– Figyeljen… – Diána a táskájába nyúlt, és elővette a kulcscsomóját. – Van egy vidéki házam, nagyjából negyven kilométerre innen. Hosszabb időre elutazom, hónapokra. A ház üresen áll. Elmenne oda lakni?
A nő úgy nézett rá, mintha egy mesét hallana.
– Tessék? De… miért? Maga nem is ismer engem.
– Számít ez? – Diána felé nyújtotta a kulcsokat. – Kisgyereke van. Szüksége van egy biztonságos helyre. Nekem meg van egy üres házam.
– Én… ezt nem fogadhatom el csak úgy – hebegte a nő. – Ez túl sok…
A kisbaba ekkor megmozdult, nyöszörögni kezdett, majd sírva fakadt. Az anya ringatni kezdte, és Diána észrevette, hogy remeg a keze – talán a hidegtől, talán a kimerültségtől.
– Három hónapra utazom el tárgyalásokra – mondta Diána ismét. – Lakjanak ott addig.
– Három hónapra? – a nő még mindig bizonytalan volt. – De miért teszi ezt?
Diána maga is elgondolkodott. Miért? Nem volt rá jellemző az impulzív döntés, pláne nem az, hogy idegeneket engedjen be az otthonába. Mégis érezte, hogy ezt most meg kell tennie.
– Azért – kezdte lassan –, mert az édesanyám eltűnt. Nem tudom, hol van, jól van-e. És szeretném hinni, hogy ha most valahol segítségre szorul, lesz valaki, aki nem megy el mellette. Ahogy én most nem megyek el maga mellett.
A nő végül lassan átvette a kulcsokat. A szeme megtelt könnyel.
– Köszönöm… Nem is tudom, mit mondjak. Nikolett vagyok. Ő pedig Máté.
– Diána – mutatkozott be. – Most viszont rohannom kell, mindjárt indul a gépem. Felhívom a sofőrömet, ő elviszi magukat.
Azonnal tárcsázta Zsolt Ráczot, a régóta mellette dolgozó sofőrt.
– Zsolt, még a parkolóban vagy?
– Igen, Diána. Mi történt?
– A terminál bejáratánál van egy fiatal nő kisgyerekkel, Nikolettnek hívják. Vidd el őket a vidéki házamhoz.
– A házhoz? – csodálkozott Zsolt.
– Igen. És útközben vegyetek meg mindent, amire szükségük lehet. Élelmiszert, gyerekruhát, pelenkát, tápszert, mindent.
– Rendben, már indulok.
Diána visszafordult Nikoletthez.
– El lesznek szállítva. A házban van ágynemű, edények, az elektromos fűtést könnyű kezelni.
– Nem tudom, hogyan háláljam meg – mondta Nikolett elcsukló hangon. – Megmentette az életünket.
– Ne túlozzon – mosolygott Diána fáradtan. – Csak segítettem.
Már indult volna, amikor a nő utána szólt:
– Diána! Remélem, az édesanyját megtalálják.
– Meg fogják – bólintott, bár alig tudta kimondani, majd sietve belépett a terminálba.
A check-in pultnál András Illés idegesen várta.
– Diána, hol volt? Három perc van hátra!
– Elnézést, feltartottak – nyújtotta át az iratait.
Amíg a poggyászt intézték, András vizsgálódva nézte.
– Történt valami?
– Igen… vagyis nem. Odaadtam a házam kulcsait egy hajléktalan nőnek a gyerekével.
András ledermedt.
– Tessék?!
– Ott fognak lakni, amíg távol vagyok.
– Nem fél ettől? – kérdezte hitetlenkedve. – Hiszen nem ismeri őket.
– Nem félek – felelte nyugodtan Diána. – Láttam a szemében az igazságot. És a gyerek… nem hagyhattam ott.
András sóhajtott.
– Remélem, igaza van.
A beszállás után, a zsúfolt váróban Diána kimerülten rogyott le egy székre.
– Talán az anyja miatt segített rajtuk? – kérdezte halkan András.
– Talán – felelte őszintén. – Vagy csak jóvá akartam tenni valamit.
– Mit?
– Hogy rossz lánya voltam. Hogy az utolsó szavaim kegyetlenek voltak. És hogy most elutazom, ahelyett hogy keresném.
A gépen az ablak mellé ült. A város lassan eltűnt alattuk, vele együtt minden válasz. A következő órákban még átvették a prezentációt, de Diána gondolatai máshol jártak.
Napok, majd hetek teltek el. Esténként mindig felhívta Renátát, aki rendre ugyanazzal válaszolt: semmi hír. A tárgyalások nehezek voltak, kimerítőek, és hónapokig elhúzódtak. Diána gépiesen dolgozott, miközben belül egyre jobban üresedett ki.
Fél év telt el így.
Amikor végre leszálltak a hazai reptéren, az üzlet sikeres volt, a szerződések aláírva. András lelkes volt, Diána azonban nem érzett diadalt.
– Haza megy vagy a házhoz? – kérdezte András.
Diána megtorpant.
– A házhoz – mondta végül. – Meg akarom nézni, mi lett belőle.
Zsolt vitte ki. Útközben mesélt: Nikolett dolgozik, a kis Máté már jár. A ház rendben van, minden él.
Diána az ablakon át nézte az ismerős tájat, és közben az anyjára gondolt. Fél év alatt megtanulta együtt élni a hiánnyal. Már nem sírt minden éjjel, nem kapta fel a fejét minden csörgésre. Egyszerűen csak vitte magával a fájdalmat, mint egy csendes, állandó súlyt, amelyről tudta, hogy soha többé nem fog teljesen eltűnni.