Diána tekintete még mindig az apja portréján pihent a sírkő sötét márványába vésve. A férfi arca szigorúnak tűnt, ugyanakkor nyugalmat sugárzott, ahogyan mindig is. Mintha most is figyelné, és egyetlen pillantással próbálná helyrebillenteni azt, ami benne teljesen szétesett.
– Hová mehetett anya? – suttogta rekedt hangon. – Nem akartam bántani… csak kimerültem. Belefáradtam abba, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne.
A kép természetesen nem válaszolt. Mégis, Diána emlékeiben élénken felidéződött, hogyan tudta az apja mindig megnyugtatni. Nem volt szükség hosszú beszédekre: egyetlen jól időzített mondat, egy pillantás, és hirtelen minden kevésbé tűnt kilátástalannak.
– Mit tegyek most? – kérdezte halkan, szinte önmagától is félve.
A temető hallgatott. Csak a szél mozgatta meg a friss virágok szalagjait. Diána még ült néhány percig, majd nagy levegőt vett, letörölte az arcát, és felállt. A sírás nem viszi előrébb. Cselekednie kell.
Hazafelé menet a kocsiban ülve remegő kézzel kezdte tárcsázni a kórházakat. A gondolat, hogy Erzsébettel baleset történhetett, vagy a szíve mondta fel a szolgálatot, szinte megbénította.
– Jó napot kívánok. Szeretném megkérdezni, érkezett-e ma önökhöz egy hetvenkilenc év körüli nő… Fehér Erzsébet néven – hadarta.
A vonal másik végén papírok zizegtek.
– Egy pillanat… ellenőrzöm. Nem, ilyen nevű betegünk nincs.
Ugyanez ismétlődött meg újra és újra. Négy különböző intézményt hívott fel, de mindenhol ugyanazt a választ kapta. A remény lassan elolvadt. Következő lépésként a rendőrség felé vette az irányt.
Az ügyeleten egy középkorú rendőr fogadta, láthatólag nem túl nagy lelkesedéssel. Az íróasztalon akták tornyosultak, a férfi tekintete inkább a monitorra, mint Diánára szegeződött.
– Eltűnést szeretnék bejelenteni – mondta határozottan.
– Foglaljon helyet. Mikor látták utoljára az illetőt? Ma reggel? Vagy esetleg éjszaka?
– Nem tudom pontosan – felelte Diána.
A rendőr ekkor felnézett.
– Tehát ma reggel? Tudja, a szabályok szerint huszonnégy órának kell eltelnie…
– Hetvenkilenc éves – vágott közbe Diána, a hangja megremegett. – Szívbeteg.
A férfi felsóhajtott, majd előhúzott egy nyomtatványt.
– Rendben. Vegyük fel a jegyzőkönyvet. Név, életkor?
– Fehér Erzsébet, hetvenkilenc.
– Külső leírás?
Diána erőltette az emlékezetét.
– Ápolt megjelenésű… középmagas, olyan százhatvanöt centi körül. Ősz haja van, többnyire kontyba tűzi. Barna szemű, olvasáshoz szemüveget hord.
– Ruházat?
– Nem tudom… – lesütötte a szemét. – Korán eljöttem otthonról.
– Van-e memóriazavara? Előfordult már, hogy elcsavargott?
– Nem. Teljesen tiszta a tudata. Mindig is az volt.
– Volt mostanában konfliktus? Bármi oka, ami miatt elment volna?
A tegnap esti vita minden részlete újra felvillant előtte.
– Összevesztünk. De ez nem ok arra, hogy eltűnjön.
A rendőr jegyzetelt, majd összecsukta a mappát.
– Adja meg az elérhetőségeit. Megkezdjük az eljárást, de tapasztalatból mondom: sokan maguktól térnek vissza. Lehet, hogy az édesanyja csak leckét akar adni.
– Leckét? – Diána dühösen felkapta a fejét. – Nem egy kamaszról beszélünk.
– Ettől még előfordul – vont vállat a férfi. – Menjen haza, várjon. Ha egy nap múlva sincs hír, továbblépünk.
Diána üresnek érezte magát, amikor kilépett az épületből. Otthon Renáta Lukács már minden lámpát felkapcsolt, mintha a fény segíthetne visszahozni Erzsébetet.
– Semmi hír? – kérdezte reménykedve.
– Semmi – felelte Diána, majd lerogyott a kanapéra.
– Nem lehet, hogy rokonokhoz ment?
– Nincsenek más közeli rokonai – rázta a fejét. – Renáta, nem vett észre mostanában semmi furcsát?
– Nem igazán. Talán kicsit elgondolkodóbb volt, de én nem tulajdonítottam neki jelentőséget.
Az este telefonálással telt: kórházak, baleseti osztályok, halottasházak. Minden „nem” egyre jobban szorította a mellkasát. Később András Illés hívta.
– Diána, van valami hír?
– Nincs. Holnapra is mondj le mindent. Nem tudok dolgozni így.
– Értem. Gondolkodjunk el magánnyomozón is.
– Igen… ez jó ötlet. Reggel intézem.
Az éjszaka végtelennek tűnt. Diána egy takaróba burkolózva ült a nappaliban, a telefonját bámulva. Arra várt, hogy megszólaljon. De nem csörgött. Egyetlen gondolat zakatolt benne: mi van, ha soha többé nem látja?
Három nap telt el. A rendőrség lassan haladt, Ferenc Rácz minden este jelentkezett, de áttörés nem volt. Erzsébet mintha nyomtalanul eltűnt volna.
Diána az irodájában ült, az ablakon túl szürke felhők úsztak. Az iratok érintetlenül hevertek előtte. Nikita belépett.
– Alá kellene írnia…
– Tudsz jó magánnyomozót? – vágott közbe Diána.
Így került képbe Ferenc Rácz, aki fél órán belül megjelent. Nyugodt, tapasztalt ember benyomását keltette. Kérdezett, jegyzetelt, figyelt. Diána mindent elmondott: a vitát, a szokásokat, a hiányzó tárgyakat.
– Az a furcsa – mondta végül a nyomozó –, hogy semmit sem vitt magával. Ez nem tudatos eltűnésre utal.
A következő napok kínzó várakozásban teltek. Kamera-felvételek, ismerősök, templomok, kávézók – semmi. Egyetlen biztos pont maradt: Erzsébet hajnalban elhagyta a házat, hat óra körül. Utána eltűnt.
Diána közben dolgozott, tárgyalt, mintha automatává vált volna. Egy videóhívás közben eszmélt fel, amikor már azt sem tudta, miről volt szó.
Nikita végül szóba hozta a befektetői találkozót. Diána megdermedt: elfelejtette. A repülő három óra múlva indult.
– Menni fogok – döntötte el végül. – Nem állhat meg az élet.
Otthon gyorsan pakolt, Renátát utasításokkal látta el, majd útközben felhívta Ferenc Ráczot.
– Elutazom, de elérhető leszek mindig.
– Folytatom a munkát – ígérte a nyomozó. – Van pár szál, amit még meg kell néznem.
Diána a repülőtér parkolóján sietett végig, a bőrönd kerekei hangosan koppantak az aszfalton. Nikita már előrement, ő pedig gyorsított léptein, miközben a mellkasában továbbra is ott lüktetett a félelem, hogy mire visszatér, talán minden megváltozik.