— Ha egyszer beengedték, akkor beengedték. Nincs ebben semmi mögöttes jelentés. És rohadtul nem volt jogod kidobni innen! — csattant fel a lány ingerülten.
— Senki nem dobott ki senkit — szólt közbe eddig hallgatagon Mátyás Lakatos. — Egyszerűen Bernadett és Nikolett képtelenek meglenni egymás mellett. Mi pedig össze akarunk házasodni. Ezért döntött úgy Bernadett, hogy elmegy.
— Házasság? Részemről nincs ellenvetésem — felelte hűvösen Viktória Erdélyi. — Csináljatok, amit akartok. Viszont ebből a lakásból kiköltöztök. Kerestek magatoknak másik helyet. Két órát adok a pakolásra.
A fiatalok összenéztek. Mindketten érezték: ez nem fenyegetés, hanem döntés. Viktória még hozzátette:
— És szólj az anyádnak is, hogy ideje visszajönnie.
Ezzel sarkon fordult, lement a ház elé, és leült a lépcsőre. Elhatározta, hogy saját szemével nézi végig, ahogy a férje unokaöccse és a barátnője elhagyják a lakást. Másfél órával később meg is jelentek, csomagokkal a kezükben. Alig tűntek el a sarkon, amikor Viktória telefonja megszólalt. Bernadett Jakab neve villogott a kijelzőn.
„Biztosan hálálkodni fog” — gondolta naivan. — „Most már egyedül lakhat itt.”
— Te meg mit képzelsz magadról?! — csapott bele a telefon túloldalán Bernadett felháborodott hangja. — Hogy volt képed elzavarni az én kis Mátyásomat?!
— Azt hittem, te panaszkodtál, hogy nincs hol laknod — válaszolta higgadtan Viktória.
— Nem is volt! De hála a testvéremnek, minden megoldódott!
— Mégis hogyan? — kérdezte értetlenül.
— Kibérelt nekem egy lakást! — jelentette ki diadalittasan Bernadett. — Mátyásnak pedig itt kellett volna maradnia a feleségével!
Viktória szó nélkül bontotta a vonalat. Minden kristálytisztává vált. Olyan élesen, hogy szinte fájt. Hiszen előző nap ő adott pénzt Gábor Oláhnak az ebédjeire, mert állítása szerint teljesen kifogyott anyagilag. Úgy tűnt, csak vele szemben. A húg lakhatására azért akadt forrás.
Felment a lakásba, kihívta a lakatost, és lecseréltette a zárakat. Ezután hazament. Amikor Gábor hazaért a munkából, az ajtó előtt egy bőrönd várta — az ő holmija. A többi minden Viktóriáé volt.
— Elutazol valahova? — kérdezte döbbenten. — Miért nem szóltál?
— Nem én megyek. Te költözöl — felelte nyugodtan.
— És mégis hová?
— Oda, ahová eddig az energiádat és a pénzedet fektetted. A családodhoz.
— Ennyire sajnálod tőlük? — ordította ki magából a mindig nyugodt Gábor, akit addigra Bernadett már felvilágosított. — Neked mindened megvan! Lakás, munka, pénz!
— Igazad van — bólintott Viktória. — Mindezt egyedül értem el. Csak azt nem látom már, mire is kellesz nekem te.
— Hogyhogy mire?! — hebegte a férfi, akit épp elzártak a biztos forrástól. — Hiszen szeretlek!
— Akkor szeress nyugodtan — vont vállat Viktória. — Én beadom a válókeresetet. Te pedig élj a nővéreddel, és szeress engem távolról. Úgy mindenkinek jobb lesz.
Ezzel bement a hálószobába, ruhástul lefeküdt az ágyra, és egy másik, szebb életre gondolt. Egy olyanra, ahol végre minden megváltozhat.
Gábor sértett büszkeséggel, látványosan csapkodva pakolt. A zajjal próbálta felhívni magára Viktória figyelmét, bízva abban, hogy a mindig megbocsátó felesége majd megenyhül. Hiszen hogyan lehet csak úgy kidobni őt — a jóképűt, az okosat, a majdnem macsót? És mihez kezd most a felesége pénze nélkül?
Viktória azonban meg sem mozdult. Bár legszívesebben kiment volna, hogy rendre utasítsa a falon túli cirkuszolásért, végül erősebb maradt. Nem sokkal később becsapódott a bejárati ajtó, és csend lett.
„Mégiscsak erős voltam” — gondolta magában. — „Pedig nem volt könnyű ennyi év után.”
Ahogy a kedvenc filmjében a herceg mondta Hamupipőkének: nem elmenni a bálba, amikor megérdemled, egyenesen bűn. Viktória pedig valóban kiérdemelte a boldogságot. És azt a kislányt is, aki egyszer majd végre anyának szólítja.