— Elég! — csattant fel váratlanul kemény hangon Viktória Erdélyi.
— Miért? — hökkent meg a férje. Ilyen válasszal még soha nem találkozott tőle.
— Mert nem akarom! Ennyi. És különben is, drágám, emlékszel a mondásodra? Aki kitalálja, az intézi is! — vetette oda, hangsúlyosan.
Gábor Oláh természetesen emlékezett. Ez volt az egyik kedvenc fordulata, amelyet előszeretettel alkalmazott a feleségével szemben. Most azonban ez a mondat visszapattant rá, mint egy rosszul irányzott dobás.
A férfi látványosan megsértődött: egészen mást várt attól az asszonytól, akit szerető, engedékeny társnak ismert. Viktória pedig döbbenten eszmélt rá, hogy a feszültség oka nem más, mint az, hogy most először hosszú évek után nemet mondott neki. Eddig szinte kivétel nélkül mindig úgy alakult minden, ahogyan Gábor szerette volna.
Ez volt az első igazi súrlódás közöttük. A sértett férj demonstratívan a kanapéra költözött éjszakára, mintha azt üzenné: nézd meg, mit tettél, romba döntötted a családi békét! A pillantásaiból pedig az is kiolvasható volt, hogy egy kis anyagi engedmény az unokaöccs javára talán még megbékélést hozhatna.
Csakhogy Viktória nem ment utána kiengesztelni. Nem dacból, nem is elvi kérdésből — egyszerűen nem volt kedve. Szótlanul befeküdt az ágyba, és ezzel saját maga számára is világossá tette: ez most afféle lázadás a fedélzeten.
A sötétben fekve keserű gondolatok kavarogtak benne. „A fenébe is… tényleg fontosabb neki ez az egész rokoni kör, mint én?” — morfondírozott. Akárhogy próbálta, más magyarázatot nem talált a történtekre.
Idővel ugyan kisimult a kapcsolatuk, de a tüske ott maradt. Ráadásul ekkorra Bernadett Jakab is megsértődött: pénz híján a fia nem jutott be a kinézett, menő egyetemre. A felelőst természetesen gyorsan megtalálták — Viktóriát tették meg bűnbaknak.
Ez a feszültség is lassan elcsendesedett, sőt újra együtt ünnepeltek, mintha semmi sem történt volna.
— Viki, lenne itt valami… — kezdte Gábor óvatosan egy vacsora alkalmával.
— Ne mondd, hogy Bernadettnek megint nincs hol laknia — próbálta humorral elütni a dolgot Viktória.
— Honnan veszed? — nézett rá meglepetten Gábor.
Viktóriának jeges szorítás futott végig a gyomrán. Mi folyik itt? És a nagymama lakása?
— A lakással nincs semmi baj — sietett magyarázni a férfi. — Csak Mátyás Lakatos hazavitte a menyasszonyát, és Bernadett nem jön ki vele.
— Rendben — sóhajtott fel a nő fáradtan. — És ebből nekem pontosan mi a szerepem?
— Nyugodj meg — próbálta elsimítani a helyzetet Gábor, aki nem vágyott újabb vitára. — Van valami ötleted?
— Ötleteim lennének, de nem rátok szabva — felelte hűvösen. — Annyit megtehetek, hogy beszélek Mátyással: költözzenek albérletbe a menyasszonyával, Bernadett pedig maradhat a nagymama lakásában.
— Ne kapkodjunk, majd kitalálok valamit — zárta le a beszélgetést Gábor, miközben újabb adagot szedett magának. Vacsora közben voltak.
Az éjszaka álmatlanul telt. „Megint ugyanaz…” — forgolódott Viktória. Másnap reggel szabadságot kért, és anélkül, hogy bárkinek szólt volna, elindult a nagymama lakásához. Rég járt ott: mindig volt fontosabb dolga, ráadásul Gábor rendszeresen megnyugtatta, hogy minden rendben van.
A látvány azonban sokkolta. A lakás elhanyagolt volt, a rendetlenség szinte tapintható. A konyhában, egy mosatlan edényekkel teli asztalnál egy csinos szőke lány lakkozta a körmét. Mellette Mátyás ült, feltehetően az egyetemet kihagyva, a telefonjába mélyedve.
— Ön kicsoda? — kérdezte a lány döbbenten, amikor Viktória a saját kulcsával belépett.
— Ennek a lakásnak a tulajdonosa vagyok — felelte kimérten Viktória. — És maga?
— Miféle tulajdonos? Akkor Bernadett Jakab kicsoda? — csodálkozott a lány.
— A férjem nővére. Ideiglenesen engedtük meg neki, hogy itt lakjon.
— Vagyis… csak beengedték ide lakni.