Az egész procedúra számára sokkal kimerítőbbnek bizonyult: testileg is, lelkileg is.
Ahogy teltek a hónapok, a lombikkezelések újra és újra kudarcba fulladtak. A megtermékenyített petesejtek egyszerűen nem tapadtak meg, akármit is próbáltak az orvosok. Viktória türelme lassan elfogyott, a remény pedig minden sikertelen alkalommal egyre vékonyabb szálon függött. Végül már csak egyetlen, számára még elfogadható lehetőség maradt: örökbe fogadni egy gyermeket. Titkon mindig is egy kislányról álmodott. Gábor Oláh azonban hallani sem akart erről. Hajthatatlanul ellenezte az ötletet, folyton a „rossz génekre” hivatkozva, arra, hogy ki tudja, milyen örökség bújik meg egy idegen gyerekben.
Ráadásul láthatóan bőven elég volt neki a nővére fia is. A fiú már iskolás volt, és Bernadett Jakab szinte naponta ostromolta a testvérét kérésekkel. Tanulás, orvos, különórák, edzések – minden rá hárult, pont ugyanaz a forgatókönyv ismétlődött, amit Viktória korábban saját bőrén tapasztalt meg. Az anyós továbbra sem érezte úgy, hogy neki különösebben részt kellene vennie a nagymamai feladatokban; nélküle is minden működött, miért is erőltette volna meg magát.
Gábor nem ritkán munka után, sőt hétvégéken is rohangált a nővéréhez, hogy megoldja a legújabb problémát. Viktória számára egyre világosabbá vált: az élet ismét körbeért, ugyanabba a mókuskerékbe kerültek vissza.
Egy idő után azon kapta magát, hogy azon töpreng: még ha megszületne is a saját gyerekük, az sem állítaná meg a férjét ebben az állandó családi sürgés-forgásban. Valószínűleg neki csak a maradék figyelem jutna. Őszintén szólva egyre kevésbé volt kedve „gyereket vállalni”. Pontosabban: vágyott rá, de már nem feltétlenül Gáborral. Ezek a gondolatok eleinte ijesztőek voltak, később azonban egyre gyakrabban tértek vissza.
Közben Bernadett és a fia végleg berendezkedtek a nagymama lakásában. Az ingatlan kényelmes volt, jó környéken feküdt, metrómegállóval a közelben, rendezett udvarral, és – ahogy manapság mondani szokás – pár perc sétára iskolával és rendelőkkel.
Gábor soha többé nem hozta szóba a lakáskérdést. Mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy korábban segítséget ígért. Végül is minden „rendeződött”, minek bolygatni azt, ami látszólag működik.
Viktória sem erőltette a témát. Kényelmetlennek érezte: mégiscsak családról volt szó. Ráadásul a pénz miatt sem volt oka panaszra – legalábbis kifelé így tűnt.
A férjét is szerette még. Igen, még. Bár Gábor szinte demonstratívan minden energiáját a nővérére és az unokaöccsére fordította. Most épp az volt a következő nagy projekt, hogy Mátyás Lakatos bekerüljön egy egyetemre. Nem tanulással, inkább „elintézéssel”, mert a fiú nem volt különösebben szorgalmas.
Viktória karrierje ezzel szemben felfelé ívelt. A cég, ahol dolgozott, új fiókot nyitott, és neki ajánlották fel az egyik vezetői pozíciót, kiemelkedő fizetéssel. Gondolkodás nélkül igent mondott. Otthon azonban csak annyit árult el, hogy a munkahelye más címre költözött. A béremelésről hallgatott, és titokban egy külön számlát nyitott, amelyről senki sem tudott.
Korábban gyakorlatilag ő tartotta el a férjét. Gábor szerény keresete szinte maradéktalanul a rokonságnál landolt, miközben Bernadett a munkát sosem vette túl komolyan. Miért is tette volna? Hiszen ott volt a gondoskodó báty, nem pedig egy közönyös idegen.
Viktória számára ekkor vált egyértelművé: hosszú távon csak magára számíthat.
– Viki, lenne itt egy dolog – kezdte Gábor a megszokott hangján. – Mátyás tanulásához segítség kellene.
– Gondolom, pénz formájában – csúszott gúny a nő hangjába. – Ki hitte volna.
– Tudod, Bernadettnek most tényleg nehéz anyagilag.
– Ugyan már, ismerem én őt ezer éve. Mindig akad valami baja. De persze, nagylelkű nagybácsi, segíts csak nyugodtan, nem tartalak vissza.
– Csakhogy… én nem fogom tudni megoldani – Gábor kerülte a tekintetét.
– Úgy érted, nincs elég pénzed? Vagy lefokoztak?
– Arra az egyetemre, amit kinézett, nincs.
– Akkor menjen főiskolára, ott elvileg nem kell fizetni.
– Az ugyanaz, mint a régi szakmunkásképző. Nem engedem, hogy az unokaöcsém oda járjon.
– Rendben. Akkor válassz olyan egyetemet, amit meg tudsz fizetni. Részemről nincs akadály. Mit vársz tőlem?
– Hát… hogy besegíts. Neked jó fizetésed van.
– Nem segítek – mondta ki végül Viktória határozottan, és ezzel a kijelentéssel olyan csend telepedett közéjük, amely már előrevetítette a következő beszélgetés elkerülhetetlen feszültségét.