– Júlia, ki az a nő ott? – kérdezte halkan Márk Somogyi, ügyelve rá, hogy a körülöttük ülők ne hallják meg.
– Melyik nő? – Júlia Fodor fel sem nézett azonnal, még mindig a telefonját pötyögte, hosszú üzenetet írva a barátnőjének.
– Az ott… látod? A hátsó ablaknál ül, és szüntelenül minket figyel. Sőt, inkább bámul, minden szemérmesség nélkül.
Júlia kissé felemelkedett az ülésről, hogy lássa, kiről beszél a férje. Amint megpillantotta az idegent, az arca egy pillanat alatt megfeszült. Aztán összeszedte magát, erőltetett közönnyel vont vállat.
– Fogalmam sincs.
– Ne hazudj – mordult rá Márk. – Láttam az arcodat. Teljesen elsápadtál, ahogy észrevetted. Ki ő valójában?
– Az anyám – felelte kis szünet után Júlia. Egyetlen másodperc alatt döntött: jobb lesz az igazat mondani. Biztos, ami biztos.
– Az anyád? – hökkent meg Márk. – Hiszen mindig azt mondtad, nincs anyád.
– Így is van…
– Ezt nem értem – a férfi fürkészve nézett rá. – Nem magyaráznád el végre?
– Beszéljünk erről otthon, jó?
– És most nem mész oda hozzá? Itt lakik? Ebben a városban?
– Márk, kérlek… otthon – Júlia hangja megremegett, a szeme megtelt könnyel.
– Rendben – vetette oda a férfi, majd elfordult az ablak felé. Megsértődött.
Júlia nem próbálta kiengesztelni. Megkönnyebbülést érzett, hogy legalább egy időre békén hagyják.
Bár miféle nyugalomról is lehetett volna szó? Gondolatai máris visszacsúsztak a gyerekkorába…
Az apjára egyáltalán nem emlékezett. Csak annyit tudott róla, amit az anyja mondott: hogy „szörnyű ember” volt.
Ugyanakkor az anyja gyakran hangsúlyozta, mennyire szerencsés Júlia, mert az életébe belépett valaki igazán kivételes. Ő volt a nevelőapja.
Rá Júlia nyolcéves kora óta tisztán emlékezett. Csakhogy azt sosem értette, mi volt benne annyira nagyszerű.
Durva, indulatos és fösvény volt. „Miért szereti őt ennyire anya?” – töprengett a kislány, miközben egy sarokba húzódva próbált elbújni, nehogy Lajos Kelemen ráakadjon.
Nem, soha nem ütötte meg, és nyíltan sem alázta meg.
Egyszerűen nem tekintette embernek. A nevén sosem szólította. Úgy nézett rá, mintha ott sem lenne.
Ha egyáltalán szóba hozta Júliát a feleségének, az mindig ilyen formában történt:
– A lány nem tud viselkedni…
– A te gyereked zavar a pihenésben…
– Magyarázd el neki, hogy még túl fiatal a fiúkhoz…
– Láttad az ellenőrzőjét? Szégyellem, hogy az én házamban él!
„Az ő házában? És az nem számít, hogy ez anya meg az én lakásom?” – forrongott Júlia kamaszként. Pontosan emlékezett rá, hogy a nagymama halála után költöztek ide az édesanyjával.
Egy alkalommal, amikor a nevelőapja sokadszorra is megismételte ezt a mondatot, Júlia elvesztette az önuralmát, és egyenesen az arcába vágta:
– Nem én lakom a maga házában, hanem maga a miénkben! Ha nem tetszik, el lehet menni! Senki nem fog sírni!
Lajos Kelemen egy szempillantás alatt ott termett előtte, mintha el akarná hallgattatni, de az utolsó pillanatban megállt. Élesen a feleségéhez fordult, és összeszorított fogakon sziszegte:
– Intézd el, hogy ne lássam többé!
Az anyja megragadta Júlia kezét, és kifelé vonszolta a szobából, miközben sietve mondta:
– Természetesen, drágám, minden úgy lesz, ahogy szeretnéd…
Mindig úgy nézett rá, mintha valamiféle felsőbb hatalom lenne, és ez a feltétlen hódolat később még fájdalmasabb következményekhez vezetett.