Viktória Erdélyi szívből gyűlölte a sógornőjét, Bernadett Jakabot. Nem ok nélkül: a nő szemrebbenés nélkül próbálta elcsábítani tőle a férjét. Ki hinné el, hogy egy vér szerinti testvér ilyesmire képes? Pedig nagyon is képes rá.
Viktória akkor ment hozzá Gábor Oláhhoz, amikor a férfi húga, Bernadett még csak tizenöt éves volt. Gábor tizenkét évvel idősebb volt a lánytestvérénél, így gyakorlatilag félig apaszerep is jutott neki már korán. A fiatalok fejvesztve szerelmesek lettek egymásba, és nem sokat vacilláltak az esküvőn. Mindketten egészségesek voltak, előttük állt az élet, és Viktóriának már akkor is volt egy saját lakása: egy kényelmes, kétszobás otthon, amit ugyan hitel terhelt, de biztos alapot adott.
A munkája is rendben volt: akkoriban jóval többet keresett, mint a vőlegénye. Ez azonban sosem zavarta. Viktória nem volt kicsinyes, és a vitákat is kerülte. Úgy gondolta, a pénz csak eszköz, nem cél – az igazi érték a szeretet. És abból volt bőven. Ráadásul kifejezetten jó jelnek tartotta, hogy Gábor rendszeresen segítette az édesanyját és a húgát. „Legalább gondoskodó” – nyugtatta magát.
Gábor apja annak idején azonnal kilépett a család életéből, miután megszületett a kislány. A baba szőke volt, miközben a rokonság mindkét ágon sötét hajú. DNS-vizsgálatról akkoriban szó sem lehetett, így az ítélet gyorsan megszületett: az asszony félrelépett. A férfi eltűnt, az anya pedig ott maradt pénz és támasz nélkül egy csecsemővel. A keserűsége a gyerek ellen fordult, akit a történtek okának tekintett. A kisfiú, Gábor, megsajnálta a húgát, és már egészen fiatalon rengeteg terhet vett magára.
Miközben a kortársai fociztak az udvaron, ő babakocsit tologatott. Ő vitte Bernadettet óvodába, később iskolába, és előfordult, hogy tanításról is hiányzott, ha a lány megbetegedett. Az anyjuk két állás között őrlődött, hogy valahogy fenntartsa a családot.
A felnőtté váló húg azonban nem lett hálásabb. Lógott az iskolából, semmi nem érdekelte igazán, végül nagy nehezen elvégzett egy jelentéktelen főiskolát. Amint lehetősége adódott, férjhez ment – szinte menekülésszerűen.
„Hála az égnek” – gondolta akkoriban Viktória, akit már kimerítettek az anyósa állandó telefonjai Bernadett ügyeiben, és akit titokban mindkettőjük iránt neheztelés töltött el. – „Talán a házasság majd észhez téríti.”
Valamit valóban tanított az élet: Bernadett hamarosan megszülte a fiát, Mátyás Lakatos-t. Csakhogy ezzel nem csökkentek, hanem megsokszorozódtak a kérések. A nagymama látványosan kivonta magát: még fiatal vagyok – hangoztatta –, oldd meg te. És kezdődött elölről minden. Orvoshoz vinni a gyereket, vigyázni rá, pénzt adni pelenkára és gyümölcsre. Hogyan mondjon erre nemet az ember?
– Viki, lenne egy gond – kezdte Gábor szokatlan bizonytalansággal. – Bernadettnek nincs hol laknia.
– És eddig hol lakott? – kérdezett vissza hűvösen.
– A férjénél.
– Akkor most mi történt? Kidobták?
– Honnan tudod? – lepődött meg Gábor.
– Csak összeraktam. És tőlem mit vártok?
– Engedd, hogy beköltözzön a nagymama lakásába. Hova menne egy hároméves gyerekkel? Majd kitalálok valamit később.
– De ott bérlők laknak. Velük mi lesz? Miért nem megy vissza az anyjához?
– A bérlőket elintézem. Az anyjával feszült a viszonya, tudod jól.
Viktória tudta. És Gábor valóban „elintézte”. Bernadett beköltözött a kisfiával a lakásba. A plusz bevételnek innentől búcsút inthettek, örültek, ha a rezsit pontosan befizették.
Az ingatlan Viktória öröksége volt, már házasként jutott hozzá. A lomtalanítás és egy kisebb felújítás után kiadták, ami komoly segítséget jelentett. Most ez is odalett.
„A fenébe az egésszel” – legyintett magában Viktória, mert sokkal fontosabb dolog foglalkoztatta. Lombikprogramra készült: hiába telt az idő, eddig egyszer sem sikerült teherbe esnie. A férje természetesen részt vett a folyamatban, de számára mindez jóval kevesebb áldozattal járt – időben, energiában és érzésekben egyaránt, ami később még súlyosabb gondolatokat indított el benne.