— Én.
— Ágnes? Hová indulsz? Kabátban vagy! A vendégek három óra múlva érkeznek!
Ránéztem Henrietta Deákra, és valami egészen váratlan történt: elmosolyodtam. Nem udvariasságból, nem kényszerből. Csak úgy, magától jött.
— Kaviárért, Henrietta. Feketét. Meg aranymintás szalvétákért.
— Csak el ne húzd az időt. András Somogyi ingerlékeny, ha éhes.
— Ma különösen nagy meglepetés éri majd — feleltem, és már léptem is be a liftbe.
A reptérig tartó taxiútra alig emlékszem. Mintha köd borult volna mindenre. Nem sírtam, nem remegett a kezem. Olyan volt, mintha egy idegen nő történetét nézném, aki egy hirtelen mozdulattal eldöntötte, hogy végre élni akar.
Amikor a gép elemelkedett, a város fényei aprópénzként szóródtak szét alattunk.
Magam elé képzeltem Andrást: kilép a zuhany alól, magára kapja a köntöst, a konyhába megy, már előre érzi a sülő hús illatát.
Először a kacsát látja meg. Aztán a cetlit. Végül a gyűrűt.
Szinte testileg éreztem, ahogy elönti a düh, ahogy fel-alá rohangál, ordít, telefonál. És ahogy Henrietta Deák felsikolt — mintha kitépték volna belőle azt, ami neki a legfontosabb volt: az irányítást.
— Pezsgőt kér? — hajolt felém a légiutas-kísérő.
Elfogadtam a poharat. A buborékok sietve törtek a felszínre. Én is siettem — de először nem a piacra, nem a konyhába, hanem saját magam felé.
Abba a városba tartottam, ahol egykor, a szakmai gyakorlat idején, boldog voltam. Ott élt Lilla Takács is, az a barátnő, akivel húsz éve megtiltották, hogy tartsam a kapcsolatot, mert „elvált, és rossz példa”.
A pezsgő savanyú volt. Jegesen hideg. És mégis: életem legfinomabb itala.
Leszállás után bekapcsoltam a telefonomat, hogy taxit hívjak.
Nem András kiabálása érkezett meg elsőként.
A bank értesítése villant fel:
„Kártyáját gyanús tranzakció miatt ideiglenesen felfüggesztettük. A feloldáshoz kérjük, fáradjon be bankfiókunkba.”
Odabent minden összeomlott.
Az érkezési csarnokban körülöttem nevetések, ölelések, guruló bőröndök. Mintha mindenki más ugyanabban a világban maradt volna — csak én léptem át egy másikba.
A kártya tiltva. A számla bizonytalan. Készpénz: ötezer forint.
Azonnal megértettem: András nem csak tombol. Intézkedik. Voltak kapcsolatai a bank biztonsági részlegén — a haverja, Kristóf Lukács, „pozícióban”.
Úgy fújtam ki a levegőt, mintha gyomorszájon vágtak volna.
— Hát jól van… — suttogtam. — Ha így játszunk, legyen így, András.
És kiléptem a reptér ajtaján, szembe a jeges széllel.