Én akkoriban a kiszámíthatóságot kerestem. Azt hittem, a biztonság az egyetlen menedék. Csak később esett le, hogy a stabilitás is lehet rács, ha az ember nem veheti észre, mikor zárul köré.
Aznap december harmincegyedike volt. Reggel nyolckor már a konyhában álltam, és egy termetes kacsát próbáltam bepréselni a mosogatóba. A víz jéghideg volt, az ujjaim elgémberedtek, az ízületeim tompán sajogtak. Az orvos által emlegetett gyulladást András Somogyi következetesen kitalációnak nevezte. Szerinte, ha „csak kitalálom”, akkor valójában lusta vagyok. A lustaság pedig szerinte jogos ok a megszégyenítésre.
András besétált a konyhába, kinyúlt atlétában, a hasát vakarva, úgy, mint aki pontosan tudja, hogy minden az övé. Rám sem nézett. Letett az asztalra egy papírt.
– Bevásárlólista – mondta kurtán. – Anyám szólt, kellenek aranymintás szalvéták is. Meg fekete kaviár. Ne azt az olcsót, hanem rendeset. Norbert Budai felesége is jön, illik megmutatni a szintet. A pénzt vedd ki abból, amit a felújításra tettünk félre.
Egy pillanatig hallgattam, mielőtt megszólaltam volna.
– András… – csúszott ki halkan. – Nem érzem jól magam. Fáj a hátam. Nem mennél el te? Vagy rendelhetnénk házhoz is.
Úgy nézett rám, mintha nem is emberi hangot hallana, inkább egy rosszul beállított rádió zúgását. Lassan fordult felém, és az arcára kiült az a jól ismert kifejezés: irritáció és megvetés keveréke, mintha valami oda nem illő úszna a levesében.
– Ágnes Szilágyi, ezt ne kezdd el – vágta rá. – Szilveszter családi ünnep. A nő dolga, hogy megteremtse az ünnepet. A férfié, hogy eltartson. Ezt ezerszer átbeszéltük.
– Fél éve nem dolgozol – bukott ki belőlem. Nem hangosan, nem dühösen. Inkább tárgyilagosan.
Közelebb lépett.
– Átmenet van! Projektet indítok! – a hangja mély lett és nyomasztó. – Fogalmad sincs, mennyit tettem érted. Kiemeltelek. Életet adtam neked. És te most számon kérsz?
Ez volt a kedvenc mondatuk: hogy „életet adtak”. Mintha egy kidobott tárgy lettem volna, amit nagyvonalúan megtartottak.
Máskor ilyenkor összeroppantam. Bocsánatot kértem. Elindultam. Megvettem, amit kértek. Tűrtem.
Most azonban a mosogatóban fekvő kacsára néztem: kékes bőrű, csupasz, védtelen volt. És bennem nem fájdalom ébredt, nem félelem, hanem valami üres nyugalom.
– Rendben – mondtam. – Megveszem a szalvétákat. Meg a kaviárt is.
Elégedetten mordult egyet, majd visszament a tévéhez.
A kacsa ott maradt a tepsin. Fűszereznem kellett volna, almával megtölteni, betolni a sütőbe, hogy estére minden készen álljon, mintha semmi sem repedt volna meg bennem.