— Hol a fenében kószálsz?! — András Somogyi hangja úgy hasította ketté a levegőt az üzenetben, mintha pengével vágna szövetet. — Az emberek már úton vannak, a ház meg üres! Teljesen elvesztetted az eszed?
Úgy ordított a hangüzenetben, mintha centikre lenne az arcomtól. Magabiztosan, megszokásból, annak az embernek a természetességével, aki három évtizeden át meg volt győződve arról, hogy joga van így beszélni velem. Fogalma sem volt róla, hogy én ekkor már az ablak melletti ülésben ültem, és a repülőgép szárnya alatt lassan elszakadt a földtől az a város, ahol nemcsak egy lakást hagytam hátra, hanem a régi önmagamat is.
A telefonom remegett a vastag kabátzsebben. Nem egyszerűen rezgett — idegesen rángatózott, mintha szabadulni akarna, és visszafutni ahhoz, aki birtokolni akarta. Tudtam, mi következik: először András Somogyi, aztán megint ő, utána Henrietta Deák, végül valamelyik „rokon”, hogy teljes legyen a nyomás. Így működött az ő világuk: ha egy lépést hátráltam, azonnal rám nehezedtek mindannyian.
Elővettem a készüléket, hogy ránézzek a kijelzőre, de az értesítések helyett a sötét ablaküvegben a saját arcom nézett vissza rám. Egy idősödő nő fáradt tekintettel. Ötvenkettő. A szem körüli bőr elvékonyodva, apró ráncokkal, mint repedések az üvegen. András Somogyi ezeket mindig „rossz döntések nyomainak” nevezte. Nekem most hirtelen inkább egy út emlékeztetői voltak — egy úté, amely rossz irányba vitt.
— Tisztelt utasaink, kérjük, kapcsolják be az öveiket, és állítsák függőleges helyzetbe az üléstámlákat… — szólt közbe a légiutas-kísérő nyugodt hangon.
Szinte gyengéden szólt. Áldásként. Engedélyként arra, hogy végre ne legyek többé kényelmes mindenkinek.
A telefon újra megremegett. Üzenet érkezett. Nem volt kétségem, kitől.
Henrietta Deák:
„Ágneskám, ugye nem felejtetted el a cseppjeimet? A kacsa már pácolódik? András mondta, hogy dugóban állsz. Tudod egyáltalán, hogy perceken belül megérkeznek a vendégek?”
Nem a tartalom fájt, hanem a hangsúly. Ugyanaz a magától értetődő bizonyosság: kötelességem van. Elvárás. Nincs jogom hibázni.
Hosszan nyomtam a kikapcsoló gombot. A kijelző elsötétült. Egy pillanatra olyan csend lett bennem, mintha valaki lecsavarta volna a zajt.
És mintha ezzel együtt a korábbi életem is kialudt volna.
Ha őszinte akarok lenni, ez nem ma kezdődött. Harminc évvel ezelőtt indult, amikor kimondtam András Somogyinak azt az egyetlen szót: igen. Akkor komolynak látszott, megbízhatónak, „jó jövő előtt állónak”. Én pedig csak egy egyszerű családból jött lány voltam, aki még nem sejtette, mennyi mindent ad majd fel, mielőtt megértené, hová vezetett ez az út.