Úgy kellett volna elkészülnie mindennek, ahogy mindig: estére mindenki elégedetten bólogat, valaki odaveti, hogy „na, Ágnes Szilágyi, ez igen”, András Somogyi pedig rátesz egy lapáttal: „mondtam én, a feleségem tudja, mi a dolga, nélküle elvesznénk”.
És ekkor hasított belém a felismerés: ezek nem dicséretek. Nem nekem szólnak. Ugyanolyan ellenőrző pipák, mint amikor megállapítják, hogy a vízforraló felforrt. A funkció működik, kész.
Bementem a hálószobába.
András a zuhany alatt állt, a víz zúgása elnyelte a lépteimet. Kinyitottam a szekrényt, és nem a bevásárlós táskát vettem elő, hanem a régi, megkopott kis bőröndöt, lepattogzott sarkokkal. Azt, amivel egykor munkába jártam, mielőtt elhangzott volna: „minek neked az az aprópénz, maradj itthon, ne égess engem”.
Megálltam. Harminc évből mit lehet elvinni?
Egy váltás fehérneműt. Egy pulóvert. Az irataimat. Két könyvet – az enyémeket, nem a közöset. Egy dossziét papírokkal. És anyám fülbevalóját, az egyetlen dolgot, amit András Somogyi sosem tudott a sajátjának tekinteni.
Aztán megtettem azt a lépést, amitől régen biztosan remegett volna a kezem.
Kimentem a nappaliba, és felvettem a telefonját.
A jelszó nevetségesen egyszerű volt. Nem is próbálta védeni, mert meg volt győződve róla: én úgysem merném.
A számlán ott feküdt a pénz. Hárommillió forint. „Tartalék”, „biztonság”, „a jövőre”. Az ő jövőjére. A következő nagy ötletére.
Nem mérlegeltem sokáig. Rányomtam az utalásra. Arra a számlára, amit fél éve nyitottam titokban, azon a napon, amikor először átfutott rajtam a gondolat: mi van, ha egyszer tényleg menni kell?
Az SMS-kód azonnal megérkezett. Kitöröltem az üzenetet.
– Ágnes! – ordított ki a fürdőből. – Hol van a törölköző?
– Mindjárt! – feleltem a megszokott, sima hangomon.
Nevetséges volt: a világ még a régi szerepek szerint működött, miközben én már vetkőztem kifelé belőlük.
Visszamentem a konyhába. A kacsa ugyanúgy feküdt a tepsin, mint egy néma tanú. Elővettem egy lapot és egy tollat.
Nyugodtan írtam. Túl nyugodtan.
„András. A kacsa nem lesz bepácolva. Szalvéta sem lesz. Én sem. Beadtam a válókeresetet. A pénzt elvittem – tekintsd harminc év, szabadnap nélküli munkabérének. A kulcsok az asztalon. Ne keress. Boldog új évet.”
A cetlit rátettem a nyers húsra.
Felülre a gyűrűt. Fémesen csendült, mint egy zár, amit végre nem bezártak, hanem kinyitottak.
Az ajtóban Henrietta Deákba botlottam. Korábban érkezett, szatyrokkal a kezében, az örök elégedetlenség az arcán, azzal a tekintettel, amelyben mindig ott lappangott a vád, mintha a levegőben is valaki hibás lenne.