— Anyu, miért ilyen nagy ez a bőrönd? — nézett Mira Oláh csodálkozva a gurulós táskára. — Hiszen csak a nyaralóba szoktunk menni, nem?
Lilla Székely elmosolyodott, finoman megszorította a kislány kezét, és kissé lehajolt hozzá.
— Most nem oda indulunk, kincsem. A tengerhez megyünk. Csak te meg én. Igazi homokos part, meleg víz, napsütés… minden, amihez kedvünk van.
— A tengerhez?! — Mira örömében akkorát ugrott, hogy a sapkája majdnem lecsúszott a fejéről. — Tényleg? Komolyan? Jujj, de jó!
— Igen, ma indulunk — nevetett Lilla. — Már semmi nem tart vissza minket.
Taxit hívtak, és rövid időn belül elnyelte őket a reptér nyüzsgése. Mira tágra nyílt szemmel figyelte az indulási táblát, a csillogó üvegfalakon túl álló repülőket, az emberek sokaságát. Minden új volt, izgalmas, tele ígérettel. A repülőút nem tartott sokáig, és mire leszálltak Splitben, a levegőt már átjárta a sós tengeri szél és az esti nap aranyló fénye.
Még azon az éjszakán leszaladtak a partra. A víz meglepően meleg volt, lágy hullámok ringatták őket, Mira pedig önfeledten nevetett és sikongatott örömében. A közelben pihenők mosolyogva fordultak feléjük — a kislány boldogsága betöltötte az egész partszakaszt, mintha egy egész nyárnyi derű sűrűsödött volna abba az egyetlen estébe.
A következő napok lassan, mégis túl gyorsan teltek. A napsütés, a kék ég, a hotel ablakából nyíló tengeri panoráma mind hozzátettek ahhoz a csendes nyugalomhoz, amely Lilla és Mira szívét átjárta. Esténként, elalvás előtt Mira lelkesen sorolta a napi élményeit — kagylókat, halakat, új barátokat, fagylaltot, és minden apróságot, ami számára maga volt a csoda.
Tíz nappal később tértek haza. Már nem ugyanazok voltak: bőrük barna volt a naptól, arcukon állandó mosoly ült, és tele voltak közös emlékekkel. Amint Mira átlépte a lakás küszöbét, hangosan kiáltott az apjának:
— Apa! A tengernél voltunk! Úsztam is, meg kagylókat gyűjtöttem! Tudod, mennyit hoztam?
Balázs Fülöp épp akkor érkezett haza a munkából. Megtorpant a hálószoba ajtajában, arca megfeszült.
— Te meg mit műveltél? — fordult indulatosan Lillához. — Miért nem szóltál nekem? Hogy gondoltad, hogy mindezt a hátam mögött intézed el? És az anyád is… amikor hívtam, azt mondta, náluk vagytok.
Lilla azonban már nem volt hajlandó magyarázkodni.
— Tudtam, hogy nemet mondanál. A tengernél értettem meg, hogy nem akarok tovább így élni. Ez nem egyszerű nyaralás volt, hanem tisztánlátás. Elválasztottam, mi maradjon, és mi nem. Fogd a dolgaidat, az autót is, és menj el. Ma.
A lakásban sűrű csend telepedett meg. Mira némán az anyjához bújt. Balázs nem számított erre a határozottságra, szavakat sem talált. Lilla odacsúsztatta mellé a sporttáskáját.
Mira közben elment a szobájába játszani, Lilla pedig pakolni kezdett. Balázs csak állt a folyosó közepén, mintha láthatatlanná vált volna.
— Nem pakolsz? Üres kézzel mennél? — kérdezte Lilla, miközben elindította a mosógépet.
— Várj már… ezt nem lehet így. Beszélni kellene róla.
— Nincs miről. Holnap beadom a válópert.
— Esélyt sem adsz?
— Volt belőle bőven. Soha nem jutott eszedbe elvinni a lányodat, soha nem kérdezted, mire van szükségünk. El sem kellett tűnnöm — észre sem vettél minket. Most vége. Menj el békében.
— És hol éljek? — háborodott fel Balázs.
— Oldd meg. Egyedül már gyakoroltad. A lakás az enyém, és az autó felének az értékére is igényt tartok. A többit intézd magad. Most menj.
Balázs hallgatott. A valóság lassan felőrölte a büszkeségét. Lilla nem könyörgött, nem vitatkozott többé.
— Komolyan gondolod? — kérdezte halkan. — Hiszen család vagyunk.
— Pontosan ezért. Ennyi év után sem tudtál mellettünk lenni. Ezt a döntést régen meg kellett volna hoznom — mondta Lilla, majd hátat fordított.
Balázs végül összeszedte a holmiját és elment. A lakásban megkönnyebbült csend maradt. Később hivatalosan is elváltak. Lilla a pénzből vett egy szerény autót, és Mirával egyre gyakrabban indultak útnak — nemcsak a környéken, hanem a közeli városokba is.
Úgy tűnt, Lillának már minden megvan, amire szüksége lehet… egészen addig, amíg két évvel a válás után az élet elé nem sodorta Előd Vinczét.