— Holnap elutazom anyához, a kertbe. Legalább egy hétre, de lehet, hogy tovább is maradok. A mosás és a vasalás innentől nem az én gondom.
— Hogyhogy elmész? Azt hittem, itthon maradsz. Rendbe tennéd végre a lakást — jegyezte meg Balázs Fülöp, fel sem nézve.
— Nem. Úgy döntöttem, pihenek egy kicsit anyánál — zárta le a beszélgetést Lilla Székely.
Balázs a konyhaasztalnál ült, kezében kávéscsésze, a telefon képernyőjét bámulta, mintha a hírek kötnék le. Valójában minden mozdulatot figyelt, amit a felesége tett. Érezte a feszültséget Lilla járásában, abban, ahogy a tárgyakhoz nyúlt, ahogy levegőt vett.
Lilla immár harmadik napja szinte egy szót sem szólt hozzá, és ez Balázsnak sokkal nyomasztóbb volt, mint bármelyik korábbi hangos vita. Az egész a szokásos „nyaralás-megbeszéléssel” indult. Pontosabban azzal, hogy Balázs ismét kijelentette: nem hajlandó tengerhez menni.
Pedig idén végre minden adott volt. Szabadság, félretett pénz, és egy régi vágy, amely Lillában évek óta élt. Utoljára tíz éve jártak a tengernél, Balatonfüreden, még kettesben. Azóta megszületett a kislányuk, Mira Oláh, aki soha nem látta a végtelen víztükröt, nem hallotta a hullámok morajlását, nem érezte a sós szél illatát.
Lilla maga is vágyott a napfényre és a meleg homokra. Nem zavarta a naptej szaga, a nyugágyak nyikorgása, sem a strand állandó zaja. Ezek számára az igazi nyár részei voltak.
Balázs azonban hajthatatlan maradt.
— Ezerszer elmondtam, hogy gyűlölöm ezt a fajta pihenést! Tömeg, forróság, homok mindenhol… Sokkal jobb vidéken. Ott csend van, klíma, nyugalom, nincs ez az örökös nyüzsgés.
— Mindig csak magadra gondolsz. Mira még soha életében nem látta a tengert — mondta Lilla, remélve, hogy ez talán megérinti a férjét.
— Ugyan minek neki a tenger? Tavaly vettünk neki egy szuper medencét! — legyintett Balázs, és tovább görgette a híreket.
Lilla idegesen eligazította a pólót a lányán, behúzta a hátizsák cipzárját, majd félretolta a játékokkal teli szatyrot. Az asztalon egy lista feküdt: fürdőruha, papucs, kalap, mesekönyv, labda… Minden rajta volt, mégis szorongás ült a mellkasán.
Balázs továbbra is az asztalnál ült. Fél órája nem kérdezte meg, segíthet-e. Nem érdeklődött az útról, a csomagokról, Miráról. Ez a közöny egyszerre késztette Lillát sírásra és kiabálásra.
— Anya, a búvárszemüveget elhoztuk? — kérdezte Mira, rángatva Lilla kezét.
— Igen, kincsem, betettem. Minden ott van a táskádban — felelte Lilla, erőltetett mosollyal.
— Figyelj, talán mégis elviszlek benneteket — szólalt meg Balázs anélkül, hogy felnézett volna.
Lilla ránézett. A tekintetében fáradtság, düh és egy apró, elfojtott sértettség keveredett.
— Nem kell. Megoldjuk egyedül — mondta röviden.
Felkapta az autókulcsot, és Mirával együtt kilépett az ajtón.
Erika Szalai már a kapunál állt, színes kötényben, kezében egy csokor friss kaporral. Amint meglátta az autót, sietve indult eléjük.
— Megérkeztek a szépségeim! — kiáltotta vidáman, miközben segített kipakolni a csomagokat.
Mira azonnal berohant a házba, biztos volt benne, hogy a nagymamája palacsintával várja. Lilla bevitte a holmikat, majd lassan leült a tornác melletti padra.
Erika letette az unoka elé a palacsintát eperlekvárral, aztán kilépett Lillához.
— Baj van, ugye? — kérdezte halkan.
Lilla sokáig hallgatott. Végül felsóhajtott, félretűrte a haját, és mindent elmondott. A tengeri utazás elutasítását, Balázs közönyét, a medencét, amely szerinte mindent pótol. Azt is, hogy Lilla hogyan hátrál meg újra és újra, csak hogy fenntartsa a látszatot.
Erika végighallgatta, nem szakította félbe. A végén megszorította a lánya kezét.
— Jogod van a boldogsághoz. A pihenéshez. Ahhoz, hogy melletted álljanak. Maradjatok itt hétvégére, jó?
— De még váltóruhát sem hoztam…
— Ne butáskodj. Találunk valamit. Tíz év alatt sem változtál semmit.
Így maradtak. Lilla élvezettel foglalkozott a kerttel, locsolt, gyomlált, virágokat rendezett, és jóllakott málnával. Este Mirával pancsoltak a medencében, majd bogyós gyümölcsből főzött kompótot ittak, hallgatva a tücskök ciripelését.
Balázsnak csak késő este jutott eszébe, hogy Lillának már haza kellett volna érnie, és ez is csak akkor, amikor szüksége lett volna az autóra, ám a kulcsokat nem találta a megszokott helyen.