A kulcsok nem voltak a helyükön.
— Mikor jössz haza? — szűrődött ki a telefonból Balázs Fülöp türelmetlen, feszültséggel teli hangja.
— Ma nem. Holnap — válaszolta Lilla Székely röviden, minden magyarázat nélkül.
— Hogyhogy holnap? Szükségem van az autóra. Megbeszéltem Gábor Fehérrel, hogy elugrunk hozzá.
— Hívj taxit. Találj ki valamit. Késő van, nem indulok sehova — Lilla pontosan tudta, mi következik ilyenkor: kiabálás, szemrehányás, vádaskodás. Mielőtt Balázs belekezdhetett volna, bontotta a hívást.
Szótlanul lenémította a telefonját, majd képernyővel lefelé az ablakpárkányra tette. Úgy érezte, ennyi feszültség mára bőven elég volt. Balázs most valószínűleg a lakásban járkált idegesen, koszos bögrékkel körülvéve, fontosnak hitt ügyei közepette.
Amikor Mira Oláh, a sok pancsolástól kimerülve, végre elaludt a nyitott ablakos hálószobában, Lilla és Erika Szalai letelepedtek a verandán. A levegő selymesen meleg volt, virágillat és frissen nyírt fű aromája keveredett benne. Szinte teljes csend borult rájuk, csak néha törte meg egy-egy tücsök száraz ciripelése ezt a nyugodt nyári estét.
— Tudod, anya — szólalt meg Lilla, miközben két tenyere között szorongatta a bögréjét —, én nem várok csodákat Balázstól. Csak alap dolgokat. Egy kis figyelmet. Hogy észrevegye, ha elfáradok. Hogy mondja: „Segítek.” Vagy ha azt mondom, jó lenne elutazni a vízhez, ne legyintsen, hanem azt felelje: „Menjünk.”
— Balázs sosem volt az a típus, aki könnyen kimutatja az érzéseit — jegyezte meg halkan Erika Szalai.
— Már nem is álmodozom virágokról vagy meglepetésekről — folytatta Lilla. — Csak arról, hogy legalább lásson engem. Azt, amit nap mint nap teszek ezért a családért. Hiszen nem idegenek vagyunk egymásnak…
— Természetesen nem — sóhajtott az édesanyja. — De ha valaki túl sokáig van mellettünk, hajlamosak vagyunk természetesnek venni a jelenlétét. Elfelejtjük, hogy a másiknak is vannak érzései. Néha emlékeztetni kell rá, hogy te nem gép vagy, hanem ember, akinek fájhat ez az egész.
Lilla keserűen elmosolyodott. Pontosan így élte meg: mintha egy láthatatlan háttérember lenne, akire rá lehet bízni mindent. Gyereket, bevásárlást, főzést, takarítást, szervezést — mindent, amitől az otthon működik.
Erika Szalai nyugodt hangon beszélt tovább. Nem ítélkezett, nem állt egyik oldalon sem, nem próbálta irányítani a beszélgetést. Olyan volt, mint mindig: figyelt, meghallgatott, és csak ritkán fűzött hozzá néhány óvatos mondatot.
— El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem, anya — Lilla hirtelen felnézett rá. — Hogy amikor idejövök, soha nem mondod azokat a mondatokat, hogy „Mit vártál?”, „Minden férfi ilyen”, vagy hogy „A válás szégyen”. Te csak meghallgatsz. Ennyi. És ez felbecsülhetetlen.
— Mert te az én lányom vagy — válaszolta Erika Szalai lágy mosollyal. — Akkor is, ha már felnőttél. A te életed a te döntéseidből áll. Neked kell hibáznod, tanulnod, tapasztalnod. Senki sem tudja helyetted, mi a jó neked.
Lilla bólintott. Valami furcsa, megkönnyebbült érzés telepedett rá, mintha lekerült volna róla egy régi, nehéz teher.
— Tudod — törte meg a csendet kis idő múlva —, lehet, hogy tényleg el kellene mennünk Mirával a tengerhez. Csak mi ketten. Balázs nélkül. Jót tenne mindkettőnknek. És félretett pénzem is van, egész évben spóroltam.
Erika Szalai elmosolyodott.
— Akkor döntöttél. A jegyek beszerzésében segítek. Legyen ez a nagymama ajándéka az unokának. Meg egy kicsit az anyukának is.
Lilla másnap, valamikor ebédidő körül ért haza. Belépett a lakásba, lerúgta a cipőjét, és azonnal meglátta Balázst, aki elterülve feküdt a kanapén. Mellette egy üres pizzásdoboz hevert — nyilván még az előző napról.
— Na végre! — morrant fel Balázs, fel sem állva. — Egész nap nálad volt az autó, én meg itt ültem, mint egy hülye. Megbeszéltem Gáborral, hogy kimegyünk pecázni. Erre ugrik az egész!
Lilla szó nélkül letette a táskáját, és a konyhába ment.
— Miért nem hívtál taxit? — kérdezte nyugodtan, miközben vizet engedett a teáskannába.
— Mert van autóm, ha elfelejtetted! — csattant fel Balázs. — Nem fogok idegenekkel furikázni.
— Értem. Akkor az rendben van, hogy én busszal cipekedek, gyerekkel együtt, de neked ez már nem fér bele? — vetette oda Lilla.
Balázs válaszolni akart, de Lilla addigra már a fürdőszobába ment, és becsukta maga mögött az ajtót.
A következő napokban tudatosan kerülte a témát. Nem hozta szóba az utazást, de a gondolat ott motoszkált benne megállás nélkül. Menjen el Mirával? Mondja el Balázsnak előre? Vagy egyszerűbb lenne csendben megvenni a jegyeket, és csak utólag közölni?
Ki is nyomtatott néhány ajánlatot, de fizetni nem mert. Esténként képzeletbeli vitákat folytatott: magyarázott, védekezett, majd ugyanebben a belső párbeszédben össze is vesztek, ajtók csapódtak, mondatok maradtak kimondatlanul.
Aztán történt valami, ami mindent más megvilágításba helyezett.