Júlia Kozma kilépett a metró aluljárójából, és határozott léptekkel elindult hazafelé. A kezében egy díszdobozos tortát szorongatott, abból a cukrászdából, amely mellett nap mint nap elhaladt, mégsem tért be soha. Ez az este azonban kivétel volt. Október hűvös lehelete lengte be a várost, a járdán nedves levelek tapadtak a cipőtalpához, de Júlia mindebből alig érzékelt valamit. Belül ujjongott.
Előléptetés. Végre. Három év kitartó munka, átvirrasztott éjszakák a kimutatások fölött, végtelen egyeztetések a beszállítókkal, ahol egyszerre kellett határozottnak és diplomatikusnak maradnia. Júlia egy nagy kereskedelmi vállalat beszerzési részlegén dolgozott, és aznap András Orosz, a cég igazgatója magához hívatta.
— Júlia Kozma — szólalt meg András Orosz, miközben hátradőlt a bőrfotelben. — Értékeltük az eddigi teljesítményét. November elsejétől ön lesz a beszerzési osztály vezetője.
Júliának kellett néhány másodperc, mire felfogta a hallottakat. Osztályvezető. Magasabb fizetés, saját iroda, a kollégák elismerése. Annak a hivatalos visszaigazolása, hogy valóban megérdemelte ezt a pozíciót. András Orosz kezet nyújtott, Júlia viszonozta a kézfogást, igyekezve leplezni ujjai remegését.
— Köszönöm. Mindent megteszek, hogy rászolgáljak a bizalomra.
— Biztos vagyok benne — bólintott az igazgató.
Munka után Júlia betért a cukrászdába, és megvette a tortát. Otthon Ákos Fazekas, a férje várta. Júlia kettesben akarta megünnepelni a hírt: egy nyugodt estét képzelt el, kávéval, beszélgetéssel, ahol elmesélheti, milyen hosszú út vezetett idáig, és mennyire egyszerre lelkesítő és ijesztő az új felelősség. Ákosnak vele együtt kellett volna örülnie. Öt éve voltak házasok.
Kulccsal nyitotta ki a lakás ajtaját. A folyosón sült hagyma és valami húsos étel illata terjengett. A nappaliból hangos tévéműsor zaja szűrődött ki. Júlia levette a cipőjét, a tortát letette a kisszekrényre, majd beljebb lépett.
Ákos a kanapén heverészett, lábait a dohányzóasztalra nyújtva. Telefonját bámulta, időnként elmosolyodott valamin. Az asztalon egy félig üres tányér árválkodott, mellette a távirányító.
— Szia — köszönt Júlia az ajtóból.
— Aha — morogta Ákos, fel sem nézve.
Júlia a konyhába ment, vizet tett fel forrni, elővette a csészéket, és felszeletelte a tortát. Izgatottsága miatt enyhén remegett a keze. Szerette volna, ha minden tökéletesen alakul: hogy Ákos mosolyogva megölelje, és mondjon néhány kedves szót.
Visszatért a nappaliba a kávéval és a desszerttel, letette őket az asztalra, előtte félretolva a férje edényeit.
— Ákos — kezdte, miközben leült mellé. — Van egy hírem.
— Hm? — Ákos még mindig a kijelzőt figyelte.
— Ma előléptettek. Én lettem a beszerzési osztály vezetője.
Ákos végre felnézett, a tortára pillantott, majd újra Júliára. Megvonta a vállát.
— És? — kérdezte közönyösen. — Nem különösebben érdekel.
Júlia megdermedt. A szavak hidegen zuhantak közéjük.
— Hogyhogy nem érdekel? — kérdezte halkan.
— Több munka, több gond — vonta le a következtetést Ákos, és visszafordult a telefonjához. — Minek erőltetted ezt?
— Ez hatalmas dolog nekem, három éve dolgozom érte — remegett Júlia hangja.
— Holnap anyám és Lilla Balogh ideköltözik — folytatta Ákos, mintha nem is hallotta volna. — Segíts majd a költözésben, rengeteg holmijuk van.
Júlia összerezzent.
— Tessék? Ideköltöznek? Mikor döntöttétek ezt el?
— Tegnap. Anyám hívott, gond van a lakásukban, csőtörés vagy ilyesmi. Felújítás kell, az meg eltart egy darabig. Addig nálunk lesznek.
— Megkérdeztél erről engem egyáltalán? — húzta ki magát Júlia.
— Minek? Az anyámról és a húgomról van szó. Hova mennének?
— De ez egy kétszobás lakás! Hol fognak aludni?
— A te szobádban. Te meg jössz a nappaliba, a kanapéra. Majd megoldjuk.
Júlia alig hitte el, amit hall. Ákos úgy beszélt, mintha csak bútorokat tologatnának.
— Holnap dolgozom, nem tudok költözni segíteni — mondta. — Tízkor tárgyalásom van a beszállítókkal, utána értekezlet.
— Kérj szabadnapot. A család az első.
— Most léptettek elő! Nem vehetek ki csak úgy egy napot!
Ákos ingerülten nézett rá.
— Elég legyen. Anyámnak szüksége van ránk, Lillának is. Nem csinálhatom egyedül, nekem is van munkám.
— Munkád? — csúszott ki Júliából keserűen. — Heti három napot dolgozol biztonsági őrként.
— Az is munka! — csattant fel Ákos. — Nem mindenki ül irodában és lesz főnök!
— Nem erről beszélek — sóhajtott Júlia. — Most kulcsfontosságú időszak van számomra.
— Szóval az én családom nem számít? — Ákos keresztbe fonta a karját.
— És én ki vagyok? — kérdezte Júlia alig hallhatóan.
— Te a feleségem vagy. Ő pedig az anyám. Van különbség.
Júlia felállt. A gyomra görcsbe rándult, az öröm, amellyel hazajött, nyomtalanul eltűnt. A torta az asztalon gúnyos díszletté vált. A konyhában kiöntötte a kávét, elmosta a csészéket, mozdulatai gépiesek voltak.
Mikor változott meg minden? Vagy talán mindig is ilyen volt Ákos, csak ő nem akarta észrevenni? Eszébe jutott a megismerkedésük öt évvel korábbról, egy közös ismerős születésnapjáról. Akkor Ákos figyelmesnek és elbűvölőnek tűnt, virágot vitt, vacsorázni hívta. Egy év múlva összeházasodtak, eleinte boldogok voltak. Aztán lassan elcsúszott valami.
Ákos egyre gyakrabban hivatkozott az édesanyjára. Erzsébet Király naponta telefonált, néha többször is, és mindig akadt valami sürgős kérés. Ákos azonnal ugrott. Júlia eleinte megértő volt: Erzsébet Király három éve özvegy lett, és a kisebbik lánnyal, Lilla Baloghhal maradt. Természetesnek tűnt, hogy a fia segíteni akar.
Idővel azonban a kérések követelőzéssé váltak, és Júlia érezte, hogy ez a történet még korántsem ért véget, sőt, csak most kezd igazán bonyolódni.