Henrietta Török vagy nem fogta fel, mi hangzott el, vagy nem akarta elfogadni.
– Akkor most egyedül maradok itthon? – kérdezte, mintha most szembesülne először a gondolattal.
– De hát régóta egyedül élsz – válaszolta higgadtan Márk Somogyi. – Apa tíz éve nincs velünk, és azóta is jórészt magadban töltöd a napjaidat.
Korábban ez valahogy sosem zavart, sőt, nem egyszer hangsúlyoztad, mennyire megfelel neked. Amikor Erzsébet Király többször is felajánlotta, hogy nyaranta költözz hozzájuk Lilla Kertésszel a kertesházba, te rendre nemet mondtál: jobb neked otthon, a megszokott falak között.
Élj csak egyedül, pihenj, mozogj, táncolj, beszélgess kedvedre – akkor mi változott meg most hirtelen?
Mi történt volna? Semmi különös. Csupán az egyszerű irigység és a sértettség nehezedett rá: őt kihagyták, és helyette azt a faragatlan Erzsébetet választották. Pedig szerinte természetes lett volna, hogy először neki ajánlják fel az utat – az édesanyának, az anyósnak.
A harag leginkább a fiára zúdult. Andrea Jakabról mit is lehetne mondani? Ugyanolyan együgyű, mint az anyja – gondolta keserűen. Íme, a „éjszakai kakukk” esete: túlharsogta a másikat.
Pedig Henrietta fejében már minden a helyére került. Úgy számolt, hogy Andrea Márkkal lakik majd, Lilla pedig Erzsébet Királlyal osztozik a szobán.
– Mi lenne, ha ráfizetnétek, és betennének a szobába egy összecsukható ágyat? Régen ez simán ment! – lelkesedett fel, bármilyen feltételek mellett hajlandó lett volna menni. – Az étkezőben meg Lillával egy adag is elég lesz, tudod, én keveset eszem!
A strucc is madár – futott át valakinek a fején, de ezt persze senki nem mondta ki hangosan.
Az egész helyzet kezdett abszurddá válni. Elképzelhetetlen volt számára, hogy nélküle induljanak útnak – ezt személyes megaláztatásként élte meg. Mit szólnak majd a rokonok, az ismerősök? Szégyen az egész!
Mégis elutaztak nélküle, bár az anyós az utolsó pillanatig abban reménykedett, hogy a mérleg végül az ő javára billen.
És most mit kezdjen Londonnal, ezzel a „Great Britain fővárosával”, ahová úgysem jutott el? Táncpartnere sem akadt volna: két nő forgott volna egymással, a makramé csomók is csak afféle utánzatok lettek volna.
Minden jelentőségét vesztette. Talán valamit rosszul csinált? De mit, és hol volt az igazság?
Aztán képeket küldtek. A társaság a rakparton, az alkony fényében fagylaltozik, mindenki mosolyog. És az a szerencsétlen nő is elégedetten áll ott ugyanabban az ügyetlen, divatjamúlt szoknyában… Henrietta elfordította a tekintetét.