— Hát ez meg hogy történhet meg?! — kapott levegő után fuldokolva Henrietta Török, amikor megtudta, hogy fia teljes családostul tengerpartra utazik.
Fontos tisztázni: szó sem volt arról, hogy irigy, rosszindulatú anya lett volna, aki ne örült volna Márk Somogyi boldogságának vagy lehetőségeinek. Egyáltalán nem erről volt szó. Az érzés, amely elöntötte, sokkal összetettebb volt: bosszúság, sértettség, az igazságtalanság éles tudata és a saját méltóságában esett csorba keveredett benne. Mindez akkor tört rá igazán, amikor kiderült számára, hogy az utazásra magukkal viszik a menye édesanyját is.
Igen, azt a bizonyos anyóst. Azt az egyszerű vidéki asszonyt, aki — Henrietta szemében — még egy rendes szoknyát sem tudott volna választani magának.
Őt viszont nem hívták. Őt, a művelt, csinos, harmadik generációs értelmiségi nőt.
Pedig milyen jól mutatott volna egy divatos ruhában valamelyik napsütötte sétányon, ahogy lassan végigsétál, észrevétlenül begyűjtve az elismerő pillantásokat, miközben a nyaralók hömpölygő tömegében könnyed eleganciával halad. Ráadásul még csipkés napernyője is volt hozzá.
Csakhogy mindez csupán elképzelés maradt. A fiával folytatott beszélgetésből hamar kiderült: ilyen terveik nincsenek.
— Majd egy másik alkalommal elviszünk téged is — mondta Márk.
Vagyis egy idegen nő most, az édesanyja pedig majd valamikor később? Hát persze… Andruskám.
— Így bánsz velem, fiam? Egy idegen asszony többet ér neked, mint a saját anyád! — csattant fel. — És mindez azok után, amit én érted tettem! Az álmatlan éjszakák, a gondoskodás…
— Anya, kérlek, ne kezdd — vágta rövidre Márk higgadtan, majd bontotta a vonalat. Henrietta Török köztudottan rendkívüli tehetséggel bírt, ha lelki nyomásgyakorlásról volt szó.
Ám egy dologban mégis volt némi igazsága: Márk valóban szinte úgy viszonyult az anyósához, mint a saját édesanyjához — néha talán még melegebben is.
És a kedves Erzsébet Király ugyanilyen őszinte ragaszkodással fordult felé.
Esküvőkön gyakran tréfálkoznak azzal, hogy az anyós nem főzelék, hanem kézzelfogható segítség. Andrea Jakab édesanyja pedig valóban az volt — még ha nem is anyagi értelemben, hiszen egy mai nyugdíjasnak ritkán telik ilyesmire.
Ő egyszerűen ott volt, amikor szükség volt rá: vigyázott a kislányukra, és Lilla Kertész rajongásig szerette a nagymamáját.
Márk sajnos a saját anyjáról ezt nem mondhatta el.
Amikor Andrea várandós lett, Henrietta már az elején kijelölte az általa „ésszerű határoknak” nevezett vonalakat: rá ne számítsanak, ő biztosan nem hagyja ott a munkáját egy unoka kedvéért.
— Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy nagymama legyek!
— Rendben — néztek össze Márk és Andrea Jakab. — Majd megoldjuk valahogy.
Annál is inkább, mert Andrea édesanyja már akkor finoman jelezte, hogy szívesen segít, amikor csak szükségük lesz rá, és ez a hozzáállás később mindannyiuk életét alapjaiban formálta át.