…és onnantól kezdve a férfi egészen a haláláig ugyanaz maradt: verekedett, ivott, pusztított maga körül. De nem, ez sem volt teljesen igaz – már a gyerekkorában eltört benne valami. Az a mindennapos együttélés azzal az emberrel, az a félelem és szégyen végigkísérte, és lassan belülről roncsolta szét.
Aznap éjjel két asszony zokogott hajnalig. A konyhában ültek, kifulladva a sírástól, mikor Ágnes Orosz végül megszólalt.
– Maradjatok itt, Dóra. Nem engedlek el benneteket sehová.
– Nem lehet… – rázta a fejét Dóra Hegyi. – Márk ide fog jönni, és magára haragítja. Maga is bajba kerülhet.
– Hadd próbálkozzon – felelte halkan, de kérlelhetetlenül Ágnes.
– Nem hagy majd minket élni… – suttogta Dóra.
Hosszú csend után Ágnes sóhajtott egyet.
– Akkor veled tartok. Nem tudok nélkületek élni. Nélküled és Levente Erdélyi nélkül. Tudod, mindig kislányról álmodtam… de Márk apja elvette tőlem ezt az álmot. A nagyobbik lányt úgy verte meg a csizmáival, hogy… inkább nem mondom.
Mesélte, mennyit siratta azt a gyereket, és hogyan mondta neki az anyósa, hogy talán így jobb: nem kell bujkálnia egy gyerekkel, majd kettővel. Ágnes figyelte Márkot évekig, óvatosan, imádkozva, hogy az a sötét természet ne törjön felszínre. De hiába – nem tudta megóvni őket.
Márk nem jött utánuk. Dolgozott, aztán az aktuális nőjénél kötött ki, ivott, mulatott. Közben Ágnes elintézte, hogy Dóra munkát kapjon egy varrodában. Eladta a házat, a pénzből a szomszédok segítségével vett egy másikat a lánynak, majd magának is vásárolt egy kisebbet máshol, amit Dórára és Leventére íratott. Márknak nem árulta el, hol élnek. Hetente egyszer ő ment hozzá, mosott rá, főzött neki. Szidni nem szidta – minek, attól úgysem lett volna jobb.
– Anya… hol van Dóra és a fiam? Elhozom a gyereket, akkor is – dülöngélt egyszer Márk.
– Aludd ki magad, fiam. Emlékszel, mit ígértél nekem?
– Ígértem… és betartom… – motyogta.
Így teltek az évek. Dóra Leventével és Ágnessel élt, Márk pedig hol ezzel, hol azzal. Ágnes továbbra is járt hozzá hetente. Néha Dóra is elment, vitte a fiút. Márk ilyenkor boldogan szorította magához Leventét, Dóra előtt könyörgött, de a nő nem bocsátott meg. Félt – joggal, ahogy Ágnes mondta.
Dóra nappal a gyárban dolgozott, esténként a környék divatos lányainak varrt. Soha nem maradt pénz nélkül. És volt még valami: Ágnes megtanította olvasni. Korábban csak a képeket ismerte.
Így élték le az életüket. Leventét taníttatta, Ágnest eltemette, majd ezután ő maga járt Márkhoz hetente, egészen a férfi haláláig.
Levente jó lányt vett feleségül, Vivien Kelemen volt a neve. Dóra csak figyelt, mosolygott, nem osztott kéretlen tanácsokat, csendesen segítette az ifjú háziasszonyt.
– Olyan jó anyád van – súgta egyszer Vivien Leventének. – A lányok az anyósokkal riogattak, de neked milyen kincsed van…
Dóra megérte az unokákat, sőt a dédunokákat is. Figyelte a fiúkat, nehogy továbböröklődjön bennük bármi rossz, de az ég megkímélte őket. Menyeinek mindig azt mondta: figyeljenek, és ha baj van, meneküljenek – mert van, amit nem lehet megjavítani.
De már nem ismétlődött meg semmi. Más idők jártak.
Az utódok mind emlékeznek Dórára, és Ágnes nagymamára is. Csak gyakran összekeverik: azt hiszik, Ágnes az édesanyja volt. Pedig nem. Az anyósa volt. Csak épp jobb anyja lett, mint amilyet a sors adott.