Márk anyja eközben egyre ingerültebben járta a lakást, a tekintetében állandó elégedetlenség ült. Három hónap telt el úgy, mintha semmi sem változott volna, aztán minden visszacsúszott a régi kerékvágásba – sőt, még annál is rosszabb lett. Dóra mindennapjai fokozatosan elviselhetetlenné váltak, Levente pedig annyira rettegett, hogy éjszakánként maga alá vizelt.
Egy napon eljutott hozzá a hír: Márknak viszonya van. A nő egy frissen elvált asszony, Mónika Rácz, harsány, magabiztos teremtés, aki állítólag telebeszéli Márk fejét, és pontosan tudja, melyik sebet kell felszakítani. Dóra megpróbált beszélni a férjével, bízott benne, hogy a józan szó talán még hat. Csak olajat öntött a tűzre. Márk részegen esett haza, baltát ragadott, és őrjöngve kergette Dórát a lakásban, majd… a gondolat is megbénította: felkapta Leventét, és üvöltve fenyegette, hogy a falhoz vágja.
Amikor végre elaludt, Dóra nem habozott. Ami a keze ügyébe került, bedobta egy táskába, magához szorította a fiát, és kilépett az éjszakába. Fogalma sem volt, merre induljon. Mit kezdjen most az életével? Egyetlen dolog volt biztos: így tovább nem maradhatnak. A pályaudvar felé vette az irányt, már sötét volt, a külvárosi utcákon kutyák ugattak, minden árnyék fenyegetőnek tűnt. Csak a kivilágított utakra akart eljutni, bárhová, ahol nem érhetik el.
Néhány forint lapult nála, talán kihúzzák valahogy. Hogy hogyan, azon most nem járt az esze. Csak Levente járt a fejében, nehogy mindez nyomot hagyjon benne. A kisfiú elszenderedett a karjában, álmában felsírt néha.
Gyerekkel hová mehet az ember? Az állami gondozás gondolata még átmenetileg sem jöhetett szóba. Ahogy elhaladt az anyósa háza előtt, a sötét ablakokra pillantott. A ház komor volt, akár a gazdája. „Na tessék, megszabadultak tőlem” – futott át rajta keserűen. Ekkor valaki megszólította. A hangra megremegett a lába.
– Dóra… hová indultok ilyen későn?
Ágnes Orosz állt előtte, hálóingre dobott kendőben, láthatóan sietve jött ki. Dóra csak legyintett, de az asszony már ott volt, kivette Leventét a karjából, és szó nélkül a ház felé indult. Dóra követte.
Bent Levente aludt tovább. Dóra beszélt, szinte megállás nélkül, mindent elmondott: a gyerekkorát, az anyját, Márkkal való találkozását, azt a naiv hitet, hogy végre megérkezett a boldogság. Ágnes hallgatott, csak a fejét csóválta. Hagyták, hogy a könnyek elfogyjanak, aztán az asszony odalépett, bizonytalanul átölelte, megsimította a haját. Dóra ekkor tört ki igazán – rég nem szorította magához senki úgy, mint egy anya. Ágnes magához húzta, ringatta, és csendesen mesélni kezdett a saját életéről, arról, honnan jönnek azok az árnyékok, amelyek most mindannyiukat utolérték.