Az igazság azonban hamar kiderült: az anyja nemhogy nem halt meg, hanem élt és virult, ugyanabban a lakásban, ahol régen. Családja volt, férje, gyerekei – és ebben az új rendben Dóra Hegyinek már nem jutott hely.
– Hiszen ez az én lakásom is – jegyezte meg bátortalanul Dóra.
Az anya tekintete ide-oda rebbent. Nem is csoda: már jó ideje nem ivott, újraházasodott, új életet kezdett, új gyerekeket szült, mintha a régiek sosem léteztek volna.
Sírt, de a könnyei üresek voltak, bocsánatot kért, szavakkal takarózott. Amikor a férje hazajött a munkából, és megkérdezte, ki ez az idegen nő, az anya gondolkodás nélkül rávágta: egy távoli rokon, egy testvér gyereke, akit gyerekkorából alig ismert fel. Azt mondta, Vivien Kelemen a neve – így nevezte Dórát. Mintha valóban elfelejtette volna a saját lánya nevét.
Nem felejtette el. Csak félt. Ezt Dóra azonnal megértette.
Az anya kikísérte, és azt mondta, másnap jöjjön vissza, ide meg ide. Dóra abban reménykedett, hogy végre magához öleli, hogy most majd minden más lesz. De másnap az asszony hidegen, a szemébe sem nézve közölte: jobb lenne, ha elutazna, és többé nem keresné őt.
– Családom van – magyarázta gyorsan. – Jó hírben állok, rendes férjem van, két gyerekem, egy fiú meg egy lány. Mindenem megvan, érted?
– És én, anya? Velem mi lesz? – kérdezte Dóra halkan.
Az anya fintorgott, mintha könnyet akarna préselni magából, de nem sikerült. Körbenézett, majd pénzt csúsztatott Dóra tenyerébe.
– Tessék… nem sok, de vedd el. Sajnálom. Így alakult. Nem tehetek róla. Ő mentett ki abból a gödörből… és ők nem tudnak rólad.
– Senki nem mondta el, hogy itt lakott egy kislány? A lányod? – kérdezte döbbenten Dóra.
– A régi szomszédok elköltöztek, az újak meg semmit sem tudnak – hangzott a válasz.
Dóra elment. Messzire, amennyire csak tudott, és soha többé nem tért vissza. A szívében maradt egy üres hely, ott, ahol egy rendes embernél az anya él. Az apját keresni sem próbálta.
Az életét maga rakta össze, ahogy tudta. Senki nem tanította meg, hogyan kell, ösztönből élt. Kitanulta a varrónői szakmát, dolgozni kezdett. Később, egy táncos estén megismerkedett Márk Juhásszal.
Összeköltöztek, fiukat, Levente Erdélyit nevelték. Látszólag rendben ment minden: nem voltak nagy veszekedések. Márk néha ivott, de nem túl gyakran, nem minden nap – legalábbis akkor még.
Egy este Márk hazajött a munkából: a lakás tiszta volt, az étel elkészült. Evett, dicsérte a levest, mondván, pont olyan, mint az anyjáé.
– Nem én főztem – mondta Dóra óvatosan. – Ő csinálta.
– Ki? – vonta össze a szemöldökét Márk. – A szomszéd vagy ki?
– Az anyád.
– Az anyám? – Márk gúnyosan felnevetett. – Te meg mit csináltál? Aludtál? Majd anyám jár ide főzni, mert te ügyetlen vagy?
– De hát Levente…
– Mi van vele? Betekered, berakod a bölcsőbe. Nem te vagy az első nő a földön, aki szült. Ne játsszad a királynőt!
Márk üvöltözött, ököllel verte az asztalt. Ilyen még nem történt. Aztán egyre rosszabb lett. Előbb csak lökdösni kezdte, később ütött is. Mindig bocsánatot kért utána.
Egyszer Dóra elájult, a földön feküdt, Márk pedig egyszerűen lefeküdt aludni. Az anyósa találta meg így. Szó nélkül felsegítette, ápolta. Márk sírt, csókolgatta Dóra kezét, esküdözött, hogy megváltozik, szabadságot vett ki, hogy Leventére vigyázzon.
Dóra hitt neki. Repedezett ajkán halvány mosoly jelent meg, a szeme sarkából könny csordult le. Márk letörölte, megcsókolta, vezekelt. Az anyós azonban mogorván járt-kelt a lakásban – senki sem örül annak, ha egy beteget kell gondoznia. Dóra mindezt látta, és lassan kezdte megérteni, hogy ez a csend csak átmeneti.