Dóra Hegyi rettegett a férje anyjától, és nem is tudta megszeretni. A saját anyósa volt, mégis mindig idegennek érezte. Amikor megjelent náluk, elég volt egyetlen szúrós pillantás tőle, és már a küszöbnél megtorpant. Ritkán lépett beljebb, csak akkor, ha Márk Juhász, Dóra férje, szinte erővel beinvitálta. Ilyenkor leült az asztalhoz, megivott egy csupasz teát, cukor és sütemény nélkül, és közben le sem vette a szemét az asztallapról.
Ha megszólalt, az is csak egy odavetett szó volt, utána azonnal lesütötte a tekintetét. Kemény volt, zárkózott, hideg. Nem lehetett vele beszélgetni, nem volt benne semmi gyengédség. Dórát megrémítette ez a némaság. Egy jó szó, egy simítás soha nem jutott tőle.
Márk ezzel szemben teljesen más volt. Vidám, társasági ember, aki azonnal elnyerte Dóra szívét, amikor először meglátta. Később is, ha valahol összefutottak, Dórának elgyengült a lába. Ilyen volt Márk. Amikor először megcsókolta, Dóra képtelen volt ellenállni. És utána sem.
Márk jókedvű, jószívű, vendégszerető férfi volt, mindig barátok vették körül. Munka után gyakran gitárt ragadott, énekelt és játszott, miközben Dóra vacsorát készített a konyhában.
Megszületett a kis Levente Erdélyi.
Az anyós néhányszor eljött, ránézett a babára, de kézbe soha nem vette. Márk egyszer szóvá is tette, miért viselkedik úgy, mintha idegen volna. Egy alkalommal Dóra arra lett figyelmes, hogy az asszony a bölcső fölé hajol, és valamit csinál a gyerekkel. Nem tetszett neki, megijedt, odalépett, és kivette Leventét, azzal az ürüggyel, hogy etetni kell.
Nem hagyta nyugodni a gondolat, vajon mit művelhetett az anyósa a gyerek felett.
Egy másik napon az asszony akkor érkezett, amikor Dóra már három napja alig aludt. A csecsemő vég nélkül sírt, csak kézben nyugodott meg valamennyire. Az anyós szó nélkül átvette Leventét, alaposan végignézte, majd elment.
Nem sokkal később visszajött. Újra felvette a síró gyereket, Dóra pedig végképp kimerült, leült, és csak egy pillanatra hunyta le a szemét. Arra riadt, hogy a kanapén fekszik betakarva.
– Jaj, bocsásson meg…
– Levente alszik, te meg pihenj – mondta az asszony. – Főztem valamit.
Dóra elszégyellte magát, biztos volt benne, hogy mostantól mindenkinek elmondja majd, milyen haszontalan meny. De az anyós folytatta: hasfájós a gyerek, és sérvet is kisírt magának, este még benéz, reggel korán újra jön, addig Dóra csak aludjon.
Ennyi szót addig még sosem hallott tőle.
Dóra észrevette az asztalon a gyerekkönyvet, színes képekkel. Ő vette Leventének, hogy fejlődjön. Úgy vágyott egy igazi családra.
Ötéves volt, amikor elvették az anyjától. Senkinek sem kellett, a rokonok rendezett életükbe zárkózva elfordultak tőle. Az anyja az apja távozása után hamar az ital rabja lett. Dóra sokáig várta, hogy az apja visszajöjjön, de nem jött, az anyja pedig egyre mélyebbre süllyedt.
A gyermekotthonba néha betért érte, ittasan, egy-egy cukorkával, „Gúnár és a libák” felirattal, aztán már nem jött többé. Felnőttként Dóra megkereste őt. Az anyja élt. Dóra pedig korábban, titkon azt hitte, hogy már nincs ezen a világon, és ez a felismerés különös, nyugtalanító érzéssel töltötte el, amely hamarosan új kérdéseket hozott felszínre.