Nóra Illés két telepakolt szatyorral tért haza a boltból. Az egyikben a saját családjuknak vásárolt élelmiszerek voltak, a másikban külön gondosan összeválogatott holmik az anyósának. Október derekán járt az idő, az este gyorsan ráborult a városra, a lakótelep udvarán a lámpák szokatlanul korán gyulladtak ki. Nóra felment a harmadik emeletre, kulcsra zárta maga mögött az ajtót, majd minden mást félretéve elsőként Ilona Simon szobája felé indult, hogy leadja a csomagot.
Az idős asszony az ablak melletti karosszékben ült, a tévében egy végtelennek tűnő sorozat ment. Amikor meglátta a menyét, csak biccentett egyet.
— Na végre, meghoztad. Jól van. Tedd csak le az asztalra.
Nóra engedelmesen letette a szatyrot, kipakolta a tartalmát, és elkezdte elrendezni az anyósa hűtőjében az élelmiszereket. Kenyér, tej, túró, csirkehús, friss zöldségek — minden a megszokott rend szerint került a helyére.
— Ilona, holnap munka után beugrom a gyógyszertárba is — jegyezte meg. — Elfogytak már a gyógyszerei?
— Elfogytak bizony — bólintott az asszony. — Ugyanazokat vedd meg, mint legutóbb, csak vigyázz, nehogy valami hamisat sózzanak rád.
Nóra szó nélkül tudomásul vette. Ilona Simon immár két éve élt velük. A férje halála után eladta a saját lakását, és a fiához költözött. Az eladásból befolyt összeget lekötötte, arra hivatkozva, hogy jó lesz majd vészhelyzetre. A nyugdíja viszont szerény volt, és ezt gyakran szóvá is tette.
— Nórikám, segíthetnél egy kicsit — szólalt meg Ilona akkor, amikor a meny már indulni készült. — Olyan kevés ez a nyugdíj, gyógyszerre is alig futja. Neked meg nem nagy ügy.
Nóra megtorpant az ajtóban. Az anyósa úgy nézett rá, mintha az utolsó falat kenyérért könyörögne.
— Ilona, az ételt én veszem, a gyógyszereket is én fizetem — válaszolta halkan. — Mire gondol még?
— Apróságokra. Tudod, egy nőnek az én koromban sok minden kell. Egy kis kozmetikum, egy új kendő, ilyesmi.
Nóra nem felelt. Kiment a szobából, és a konyhában nekiállt a vacsorának. A nappaliban András Váradi ült a tévé előtt, fél szemmel a képernyőt, fél szemmel a telefonját figyelte. Bence Fodor az asztalnál tanult.
— Anya, már majdnem kész vagyok — szólt fel vidáman. — Csak a matek maradt.
— Ügyes vagy. Siess, mindjárt eszünk — mosolygott rá Nóra.
Miközben a zöldségeket aprította, azon gondolkodott, mennyit változott Ilona az utóbbi időben. Először csak élelmiszert kért, aztán gyógyszert, most már rendszeresen pénzt is. Nóra tudta, hogy a nyugdíjból nem könnyű megélni, de ott volt az a bizonyos lekötött összeg. Miért nem nyúl hozzá, ha valóban szüksége van rá?
Vacsora közben Ilona újra előhozta a pénz kérdését, ezúttal a fiához fordulva.
— András, nem tudnál segíteni egy kicsit? A nyugdíjam semmire sem elég egy egész hónapban.
András gondolkodás nélkül bólintott.
— Persze, anya. Megoldjuk. Nóra, adsz majd anyának egy keveset?
Nóra ránézett a férjére. András észre sem vette a tekintetében megbúvó feszültséget, nyugodtan rágta tovább a vacsorát, és választ várt.
— András, eddig is segítünk — mondta végül. — Ételt, gyógyszert kap. Mi hiányzik még?
— Hát ha anya kéri… csak nem mondunk nemet — vont vállat a férfi.
Nóra erre sem szólt semmit. Csendben befejezte az evést, majd elmosogatott. Ilona Simon elégedett volt. Aznap este Nóra ötezer forintot adott át neki.
Eltelt egy hét. Bence izgatottan készült a születésnapjára. Betöltötte a tízet, és a szülei megígérték neki, hogy számítógépet kap. Új készülékre azonban nem futotta volna, ezért Nóra azt javasolta, hogy a fiú is vegye ki a részét.
— Bence, apával adunk mi is pénzt — magyarázta neki. — A többit összegyűjtheted. A nagymama, a nagyszülők is szoktak adni születésnapra. Elteheted mindet.
A fiú lelkesen beleegyezett. Előszedett egy régi, fémből készült kekszesdobozt, és beletette az első ezrest, amit még egy korábbi ünnepen kapott. Ettől kezdve minden aprót összegyűjtött: kabátzsebekből, visszajáróból, zsebpénzből.
A doboz a szekrény felső polcán kapott helyet. Bence rendszeresen megszámolta a pénzt, büszke volt minden újabb bankjegyre. Nóra örült, hogy a fia megtanulja becsülni a pénzt, és érti, mennyi munka áll mögötte.
Ilona Simon is tudott az unoka megtakarításáról. Egy alkalommal benézett Bence szobájába, amikor a fiú épp az új szerzeményt mutatta az anyjának.
— Nahát, milyen takarékos fiú — lépett közelebb az asszony, és belesett a dobozba. — Biztos helyet választottál, akár bankot is nyithatnál.
Bence nevetett. Nóra is mosolygott, mégis furcsa érzés futott át rajta. Ilona hanghordozásában volt valami idegen, nem őszinte. De gyorsan elhessegette a gondolatot. Hiszen a nagymamája volt, miért akarna rosszat a saját unokájának?
Néhány nappal később Nóra hazaért a munkából, és úgy döntött, megnézi, rendet rakott-e Bence a szobájában. Körbenézett, majd kinyitotta a szekrényt. Azonnal feltűnt neki, hogy a doboz nem ott áll, ahol szokott. Korábban mindig közelebb volt a polc széléhez, most hátrébb volt tolva.
Levette, felnyitotta. Üres volt. Egyetlen bankjegy, egyetlen érme sem maradt benne. Nóra összeráncolta a homlokát. Talán Bence átrakta máshová? Átkutatta a szobát: benézett az ágy alá, a fiókokba, átnézte a polcokat. Semmi.
A fiú egy órával később ért haza az iskolából. Nóra már a folyosón megállította.
— Bence, hol van a pénzed? A doboz üres.
A gyerek elképedve nézett rá.
— Üres? De hát tegnap még kétszázat is beletettem…
— Biztos nem raktad át máshová?
— Nem, anya. Mindig ugyanoda teszem.
Bence berohant a szobájába, felkapta a dobozt, belenézett. Az arca elsápadt.
— Anya… valaki elvette…
Nóra mellé ült, kezébe vette a dobozt, alaposan megnézte. Nem volt rajta semmi sérülés, a fedél könnyedén nyílt. Vagyis valaki egyszerűen kinyitotta, és elvitte az egészet.
— Bence, mondtad bárkinek, hogy itt tartod a pénzt? — kérdezte óvatosan.
— Csak nektek apával. Meg a nagyi látta egyszer.
Nóra megmerevedett. Ilona Simon neve villant át az agyán. De ez képtelenség — nyugtatta magát. Egy nagymama nem lop a saját unokájától.
— Lehet, hogy apa vette el? — vetette fel Bence bizonytalanul.
— Este megkérdezzük tőle — felelte Nóra.
András későn ért haza. Nóra megvárta, míg megvacsorázik, majd odalépett hozzá.
— András, nem te vetted ki véletlenül Bence dobozából a pénzt?
— Milyen dobozból? — nézett fel értetlenül a telefonjából.
— A spórolós dobozából. Teljesen üres.
— Nem — válaszolta András röviden, határozottan.