Boglárka Deák! – hallottam anyám hangját, de a szavak leperegtek rólam. Az imák elfogytak bennem; úgy éreztem, már mindent odaadtam, ami volt, és semmi sem maradt.
Egyik éjszaka Flóra Kelemen hirtelen levegő után kapkodott. A nővérek és orvosok berontottak, én pedig a folyosón állva kiabáltam a nevét, míg berekedtem. Zoltán Rácz átkarolt, próbált megtartani, de bennem csak egy kongó üresség visszhangzott. Amikor végül kimondták, hogy túl van rajta, összeomlottam: olyan zokogás tört fel belőlem, amilyet addig nem ismertem.
Két hónappal később együtt léptünk be újra az otthonunkba. Minden ismerős volt, mégis idegen: a feszültség ott lógott Zoltán hallgatásában, anyám karikás tekintetében. Ugyanakkor ott volt Júlia Szilágyi és Flóra apró mosolya is, az első éjszakai felsírások, amelyek egyszerre rémisztettek és életben tartottak.
A családunk közben darabokra hullott. Apám azóta sem szól hozzám; szerinte önzés volt kockára tenni az életemet két törékeny újszülöttért. Anyám viszont nap mint nap magához szorít, és azt suttogja: azt tettem, amit muszáj volt.
Nem tudom, helyesen döntöttem-e. Esténként nézem, ahogy Flóra Kelemen és Júlia Szilágyi alszanak, és azon tűnődöm, vajon egyszer megértik-e, mennyire szerettem őket már akkor is, amikor még csak bennem léteztek. Néha Zoltán felriad álmából, görcsösen magához húz: soha többé ne hagyjam el. Ilyenkor arra gondolok, hány magyar nő kényszerül nap mint nap választani saját élete és gyermeke sorsa között egy olyan közegben, ahol ítélkeznek anélkül, hogy ismernék az igazságot. Mitől lesz valaki jó anya? A teljes önfeladás tesz azzá, vagy az is, ha megtanulunk magunkért élni? Ti hogyan döntöttetek volna a helyemben?